Minthogy – a Moszkva térre áldozatosan levitt ajánlócédulám ellenére – a Kétfarkú Kutyára nem lehet szavazni, az önkormányzati választások is nélkülem zajlanak holnap. (Tavaszi előzmény: Nemválasztási kampány)

A dolog persze most sem egyszerű. Tegnap este megvívtam soros szócsatámat barátommal, aki tavasszal még üvöltve hülyézett le; most csak a hülyéknek kijáró szelíd mosollyal próbálta elmagyarázni, hogy nem mindegy, sikerül-e legalább néhány százalékig útjába állni az önkénynek. Elismertem, hogy az ő logikája szerint igaza van, ő nem ismerte el, hogy az én „rendszerből kilépő” „igazságomban” lenne logika.

Mindegy. Minthogy nem hiszem, hogy Horváth Csaba jobb főpolgármester lenne, mint Tarlós István, hogy a képmutatóan korrupt Pokornival szemben jobb lenne … jé, fogalmam sincs, ki a kerületi MSZP-polgármesterjelölt…, LMP-s, azt hiszem itt nincs is..., jobbikos persze van, de hát fasisztákra azért már mégsem…; és egyáltalán, minthogy nekem továbbra is a rendszerrel, a társadalmi-gazdasági-politikai rendszerrel van bajom, ezért hát miért mennék választani. Talán bombát kéne hajigálni, de nem az a típus vagyok, és egyébként se hiszem, hogy az jobb lenne.

Az maradt, hogy kívülállóként szemlélődöm – miközben természetesen tudom, hogy nem lehet kívül maradni, nem lehet kilépni a társadalomból.

Skizofrénia, apátia, megbocsáthatatlan közöny. (Lásd még Camus, valamint most olvasom Coetzee: Michael K élete és kora c. regényét.)

S olvasom például Heller Ágnes (elég közepes) cikkét a mai Népszabadságban: Politikai bűnök és hibák.

„Szemünk előtt zajlik a liberális demokrácia épületének lerombolása. Ami most történik, cseppet sem lep meg. Már azért sem, mert ennek az épületnek a lerombolása többször be lett kódolva a magyar demokrácia húszesztendős történetébe.

A modern demokrácia liberális demokrácia, a hagyományos demokrácia és hagyományos liberalizmus szerencsés ötvözete. A demokrácia az állampolgárok többsége uralmát biztosítja, míg a liberalizmus a kisebbségek és személyek jogait és azok sérthetetlenségét. A demokrácia elve a többségi döntés s annak tiszteletben tartása a kisebbség részéről, míg a liberalizmus elve a hatalmak megosztása úgy, hogy egyetlen állami intézmény se monopolizálhassa a döntés jogát. Az olyan demokráciát, amely nem párosul a liberalizmus felsorolt elvével és gyakorlatával, egy angol fordulattal „totalitáriánus demokráciának” nevezik. Tévedések elkerülése végett nem liberális pártok szerepe vagy jelenléte tesz egy államot liberális demokráciává, minthogy minden modern demokrácia az.

Szemünk előtt zajlik a magyar liberális demokrácia épületének a lebontása, politikai rendszerünknek totalitáriánus demokráciává való fokozatos átalakítása. A parlamentben kétharmados többséggel rendelkező párt, azaz annak vezére „mindent visz”. Ők jelölik (gyakorlatilag ők választják) az államelnököt, az Alkotmánybíróság tagjait, a parlament elnökét, ők nevezik ki az összes állami tisztviselőt és tisztségviselőt. Tőlük függnek a médiumok. Boross Péter javaslata a centrális egyszemélyi hatalom alkotmányos bevezetésére nem utópikus, hanem realitás. Orbán Viktor miniszterelnöki tekintélyéhez legfeljebb még a Legfőbb Hadúr cím hiányzik.

Mindez, ismétlem, be volt kódolva a Magyar Köztársaság húszéves történetébe.

Ezen nem azt értem, hogy mindez szükségszerű következménye volt az előtte történteknek. A politikában sok a véletlen tényező, többek között a politikai szereplők fajsúlya, pszichológiája, etikája. Tehát történhetett volna másként is. A bekódolás annyit jelent, hogy a politikai osztály húsz év alatt bizonyos következetességgel olyan intézményeket hozott létre, úgy cselekedett, döntött és viselkedett, hogy amennyiben megvolt hozzá az akarat, mindennek be kellett következnie…”

Na, Heller se csinált kedvet ahhoz, hogy elmenjek szavazni… Más kérdés, hogy egy elképzelt – és működő! – liberális demokráciában jobb élni, mint egy totalitáriánusban, de ez legalább őszinte.

Aztán az intellektuális szórakozás (valamint a sznobizmus és a blog) kedvéért belelapozok Tocqueville-ba (A demokrácia Amerikában):

„A kormányzatok rendszerint a tehetetlenség vagy a zsarnokság miatt buknak meg. Az első esetben a hatalom kicsúszik a kezükből, a másodikban kiragadják onnan.

Látván, hogy a demokratikus államok anarchiába süllyednek, sokan úgy vélték, ezekben az államokban a kormányzat természettől fogva gyenge és tehetetlen. Ám az igazság az, hogy valahányszor fellángol a harc a pártok között, a kormány elveszíti uralmát a társadalom fölött (…)

Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a többség mindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fogunk tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll majd elő.”

„A korábbiakban a centralizációnak két fajtáját különböztettem meg: az egyiket kormányzatinak neveztem, a másikat közigazgatásinak.

Egyedül az előbbi létezik Amerikában, az utóbbi ismeretlen.

Ha az amerikai társadalmat irányító hatalom rendelkeznék e két kormányzati móddal, s a parancsolás jogához hozzátenné az önálló végrehajtás lehetőségét és megszokását, továbbá ha az általános kormányzati elvek megfogalmazása után behatolna az alkalmazás részleteibe, ha fő érdekeinek elrendezése után leereszkednék az egyéni érdekekig – a szabadság hamarosan száműzve lenne az Újvilágból.”

Ezt 175 éve írta. Rég volt, és egyébként is: ez nem Amerika!

Zene: Piotr Anderszewski Bachot játszik - csütörtök este is ezt tette a MüPában, és bizony isten, eszembe se jutott közben a politika, a választás vagy Tocqueville. (Sajnos csak link, a beágyazás letiltva.)