"Tekintettel arra, hogy a demokratikus fejlődésnek alapja a nemzetgazdaság átszervezése a nép érdekének megfelelően, a Magyar Kommunista Párt a nemzetgazdaság demokratikus reformjáért száll síkra. Ennek megfelelően a Magyar Kommunista Párt küzd a közérdek érvényesítéséért a profithajhászó nagytőke önző érdekeivel szemben. Küzd az állami, községi termelési formák fejlesztéséért... Nem akarja gátolni a széleskörű polgári magánkezdeményezést, de szigorú korlátozásokat követel a gazdasági életben a nagytőke hatalmának gátak közé szorítására.
Követeljük a termelés és hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem állami ellenőrzését..., a köz érdekeivel szembehelyezkedő, a tulajdonukban lévő termelési eszközöket nem gazdaságosan és nem a demokrácia érdekében használó nagytőkések üzemeinek állami igénybevételét, ugyanakkor követeljük a szorgalmas kisipar és a nélkülözhetetlen kiskereskedelemnek az eddiginél sokkal hatásosabb támogatását...
A kartellek és bankok kizsákmányolásával szemben, mely a parasztság nagy tömegeinek elnyomorodásával és lesüllyedésével járt együtt, a Magyar Kommunista Párt küzd a paraszti kisgazdaságok, elsősorban az újgazdák megsegítéséért és megerősítéséért... (J)ómódú, művelt parasztságot, virágzó mezőgazdaságot!...
(N)em a nagytőkének - a népnek építjük az országot."
(Részlet Rákosi Mátyásnak az MKP III. kongresszusán, 1946. szeptember 29-én elhangzott beszédéből)
*
A bejegyzés címében feltett kérdés bonyolultabb annál a gegnél, mint amit a fenti Rákosi-szónoklat nyújtotta párhuzam kínál. Mert lehet persze leszögezni, hogy az a fajta tőkeellenesség – vagyis lényegében kapitalizmusellenesség –, amely Orbán Viktor legújabb kori szónoklatait áthatja, s amellyel megideologizálja a költségvetési problémák „rapid” és hazardőr megoldását, a kommunistákat idézi (meg a fasiszta és náci mozgalmak kezdeti korszakait). És lehet azt is állítani, hogy miként Rákosi is átverte a magyar társadalmat, Orbán is azt teszi.
Csakhogy.
Egyrészt az 1946-os szónoklatban nincs átverés, akkor még a kistulajdon melletti kiállás is hiteles volt az MKP részéről, mert akkor még Sztálin úgy gondolta, hogy a szovjet megszállással katonailag-külpolitikailag biztosított kelet-közép-európai országokban egy történelmileg viszonylag hosszú, „népi demokratikus” átmenet következik, amelyben nincs szükség proletárdiktatúrára. (Egy év múlva – sok okból – már minden más lesz.)
Másrészt régóta állítom, hogy a rendszerváltás óta társadalmi szempontból, rendszeralapú megközelítésben baloldali gondolatok – szolidaritás, társadalmi egyenlőség, valamiféle közösségi eszmény – sokkal inkább elhangzanak jobbról, sőt szélsőjobbról, mint a hivatalos „baloldaltól”, a globális, neoliberális kapitalizmust teljes mértékben kiszolgáló MSZP-től. (A nemzeti szocializmusban a „szocializmus” fogalma egyenrangú!)
Magyarországnak a globális kapitalizmus rendszeréhez való kényszerű alkalmazkodása már az 1980-as években megindult, ennek mérföldköve volt belépésünk az IMF-be; a rendszerváltás az „alkalmazkodást” önkéntes és tudatos beilleszkedéssé fokozta. A privatizáció, a gazdasági liberalizmus, a dereguláció (vagyis a piac állami ellenőrzésének lényegi felszámolása) egyrészt lerombolta a zsákutcába jutott „szocializmus” iparát, a politikai elfogultság és bosszú szétverte a világszínvonalon termelő nagyüzemi mezőgazdaságot. Az 1990-es évek elején mintegy kétmillió munkahely szűnt meg. A felszámolás varázsszava a hatékonyság és a profit lett, s az új gazdaság felépítésének kulcsa a külföldi tőke beáramlása volt. Ez az olcsó munkaerőt és piacot kereső külföldi tőke azonban egy, a multinacionális tőkének (anyavállalatoknak) alárendelt, sok szempontból „zárvány” gazdaságot hozott létre, kiszorítva vagy egyszerűen mellőzve a magyar ipari és mezőgazdasági termelőket, szolgáltatókat. (Természetesen vannak kivételek, prosperáló magyar vállalkozások.) A neoliberális gondolkodás a társadalmat teljes mértékben alárendelte a minél „szabadabb” piacgazdaság érdekeinek, az államot programatikusan egyre inkább megfosztva olyan – a létét indokló! – hagyományos funkcióitól, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás. (Lehet, hogy az állam funkciója mégis elsősorban az osztályelnyomás biztosítása, ahogyan azt a marxizmus állítja?) Az EU-csatlakozás ezt legfeljebb annyiban árnyalta, hogy a „vadkeleti” kapitalizmus helyett egy szabályozottabb, civilizáltabb rendszert ígért. Mindezek (valamint az ausztriai jólét gyors elérésének meghiúsult álma) együttesen vezettek oda, hogy Magyarországon a rendszerváltás, s az annak nyomán létrejött rendszer népszerűtlen.
A Fidesz politikai párt, s egy politikai párt elsőrendű célja, hogy hatalomra kerüljön. (Ebből a szempontból irreleváns, hogy netán azért akarja a hatalmat, hogy „jót tegyen”.) Ez a politikai párt azonban olyan (sok okból) hatalmassá nőtt konglomerátum, amelyben együtt vannak holdkóros nacionalisták, engesztelhetetlen antikommunisták, a piacgazdaság technokrata hívei, konzervatív polgárok és még sok mindenki más, tisztességes emberek és gátlástalan karrieristák – meg az egyszerűen csak rendre, biztonságra vágyó tömegemberek. A (mint mondtam, nem húsz, hanem harminc év alatt) kialakult rendszert van, aki azért bírálja/gyűlöli, mert a külföldi (globális) tőke helyett a magyar nemzeti tőkét (például önmagát) akarná helyzetbe hozni, van, aki azért, mert valójában magát a tőkerendszert, a kapitalizmust utasítja el. Többnyire tudattalanul.
Orbán Viktor nyilvánvalóan az előbbieket képviseli, még ha a „nyerészkedő” bankokról, a „munkáról” és az „erkölcsről” szóló tirádái az utóbbiakhoz szólnak is. De maradjunk most az elsőnél, vagyis annál, hogy Orbán célja (álma?) egy, a globális tőke diktátuma alól kiszabaduló, magyar, nemzeti piacgazdaság, családi parasztgazdaságokra és magyar kis- és középvállalkozókra (+ Csányi Sándor) alapozva.
Kábé annyi esélye van rá, mint hajdan Rákosinak lett volna, hogy Magyarország kimaradjon a szocialista világrendszerből.
Utolsó kommentek