„Műsoraimmal, könyveimmel, írásaimmal azt igyekszem elmondani, hogy ne szeressék az ’oldalvízen’ hajózókat, vagy azokat, akik szerint a cél szentesíti az eszközt. Ne szeressék a döntésképteleneket, a csak egy döntést ismerőket, a tízpercekre barátokat, az ’apró nagy embereket’, a fejtetőre állt értékrendet, a mindig más lobogók alá gyülekezőket, a türelmeseket, ha csak a kényelmükért türelmesek, a türelmetleneket, ha csak magukért türelmetlenek, a vezetőket, akik a géppapírral foglalkoznak, mert ettől nem egyszerűen a vezető devalválódik, hanem fölértékelődik a géppapír. És elmondom, hogy szeressék az emberit, a hosszú szerelmet, a hosszú szeretetet, a gyerekeket, s vállalják konfliktusaikat, tudjanak különbséget tenni etikus és etikátlan dolgok között, és merjék saját mércéjüket is használni a világ megítélésében. Így gondolom.”

Két hónappal ezelőtt a Radnóti Színházban volt 39 történet az Emberről című interjúkötetének a bemutatója; ennek előszavából idéztem a fenti bekezdést. Kollégák voltunk a Magyar Rádióban, amely a 70-es, 80-as években az olyan emberektől volt fantasztikus alkotóműhely, mint ő. Szerkesztő volt: műsorokban, műsorfolyamokban, emberekben, történetekben gondolkodott; s ahogy ezekben a mondatokban is, mindig mindent el akart mondani egy szuszra. Egy merő vibrálás volt, szikrázott körülötte a levegő, ontotta magából az ötleteket. A 80-as években a Szórakoztató Osztályt vezette – az a „szórakozás” nem ez a szórakozás volt: sport, irodalom, zene és humor az életről szólt, az emberekről, akik élték az életet. Hiú ember volt (ki nem az?), de mindenekelőtt arra, hogy ő legyen az, akinek a válláról elrugaszkodva mások képesek látványos ugrásokat végrehajtani. És a dologhoz hozzátartozott persze az is, hogy csalhatatlan biztonsággal ismerte fel, ki az, aki képes végrehajtani az ugrást.

Könyve, a 39 történet, portréinterjúk füzére, egy részüket még a Rádióban készítette, másokat az utóbbi években a Népszava, aztán meg e könyv számára. Írók, sportolók, művészek, közéleti személyiségek, szakmájukban nagyot alkotó emberek beszélnek érzelmekről, értékrendről, hitről, gyökerekről és családról, sikerekről és kudarcokról, beteljesült és meghiúsult álmokról, a rendszerváltás előtti és utáni Magyarországról. László Gyuriról beszélek, amikor a könyvből Donáth László evangélikus lelkészt idézem:

„A legintenzívebb mindig a másik emberrel való közösség. Minél több ember vesz ebben részt, annál izgalmasabbá válnak az interakciók a közösségen belül, vagy még érdekesebb több közösség egymásra hatása. Így szervesül a társadalom. A közösségteremtés ott kezdődik, hogy a másik emberrel szóba állunk, megszólítjuk, engedjük, hogy ő megszólítson bennünket, válaszolunk neki, vállaljuk vele a szellemi, érzelmi konfliktust.”