„Mint mostanában oly gyakran, ostobán érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre küszködve egy olyan úton, amely, meglehet, sehova sem vezet.”

Nem szeretem James Maxwell Coetzeet. Nem szeretem a Nobel-díjas dél-afrikai író könyveit, de nem tudom letenni őket (kettőt olvastam), és sokáig bennem maradnak. A barbárokra várva c. regény, amelyet az imént fejeztem be, a második. Az előző a Michael K élete és kora volt, októberben idéztem belőle egy (ma már számomra is rejtélyes) bejegyzésben. Ugyanaz a kafkai világ: furcsa, múlt és jövő nélküli figurák; térben, időben meghatározatlan világ, ország – itt: a Birodalom –; háború egy megfoghatatlan ellenséggel, kegyetlenség; és egy „antihős” főhős, aki vétlen áldozat, mégis, bűnösnek érzi magát. Illetve ebben a regényben a Birodalom határán, egy kis települést évtizedek óta vezető, már régóta csak a szelíd élvezeteknek és a szemlélődésnek élő, s a kegyetlenkedést elutasító bíró azért mondja ki önmaga bűnösségét, mert része volt annak a gépezetnek, amely aztán őt is felmorzsolta.

„A gyerekek nem vonják kétségbe, hogy a hatalmas, öreg fák, amelyek árnyékában játszadoznak, örökké fognak állni, és egy nap, ha felnőnek, ők is olyan erősek lesznek, mint az apjuk, és termékenyek, mint az anyjuk, bőségben fognak élni, és gyerekeket nevelnek, és megöregednek azon a helyen, ahol születtek. Miért vált lehetetlenné, hogy úgy éljünk, mint hal a vízben, mint madár a levegőben, mint a gyerekek? Ez a Birodalom vétke! A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő, természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és a bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttördelt idejébe. A Birodalom elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, a halált, hogyan lehet mind tovább fennmaradni.” (Sebestyén Éva ford.)

Coetzee egy történelemmel megvert ország polgáraként az általános emberi létezést illető morális kérdéseket feszeget. Ezt az 1980-ban megjelent regényét egy már klasszikus mű, Konsztantinosz Kavafisz 1904-ben írt, számomra sokkal konkrétabban politizáló, hasonló című verse ihlette, amely Faludy György fordításában a Várunk a barbárokra címet kapta:

Várunk a barbárokra

- Miért gyűlt össze népünk a köztéren?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.

- És miért nem tesz a Szenátus semmit,
mért nem tart ülést, hoz törvényeket?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
és nincs értelme a törvényhozásnak.
Barbárok jönnek, ők hoznak majd törvényt.

- És császárunk mért kelt fel ilyen korán,
és ül trónján a város kapujában,
teljes díszben, koronával fején?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.
Császárunk ott ül, hogy vezérüket
méltón fogadja, kezében tekerccsel,
hol rangokat meg címet adományoz
a barbárság előkelőinek.

- A praetorok, s két konzulunk miért
vonult ki bíborszegélyű tógában,
mért húztak ékes gyűrűt ujjaikra,
mért hordanak ametiszt karkötőket
s tartanak kézben drága botokat
remekbe faragott aranybetétekkel?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s ily csecsebecsék elbájolják őket.

- Jeles szónokaink miért nem jöttek
hogy mint máskor, beszédet tartsanak?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s a szónoklás idegeikre megy.

- Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák,
terek, piacok, s mély gondba merülve
miért igyekszik mindenki haza?

Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
Néhányan, kik a határról érkeztek,
azt állítják: barbárok nincsenek.

- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.

*

És persze eszembe jutott Friedrich Dürrenmatt keserű „történelmietlen történelmi komédiája” a Nyugat-római Császárság végnapjaiban játszódó A nagy Romulus. (Nálunk 1967-ben mutatta be a Madách Színház Pécsi Sándor főszereplésével. Úgy emlékszem, megértettem. És mégis tudtam hinni tovább egy szebb, jobb világban.)

Romulus pusztulásra érettnek tartja a Római Birodalmat, s alig várja, hogy átadhassa a hatalmat a germánoknak. A germánok vezére, Odoaker viszont a humanista Rómának, Romulusnak akar hódolni, hogy megakadályozza egy erőszakos, barbár germán birodalom létrejöttét. Romulus győz, és mehet nyugdíjba, tyúkokat tenyészteni.

ROMULUS
Kedves Odoakerom, én a sors szerepét akartam játszani, te szeretted volna elkerülni a magadét, most íme, mindkettőnk sorsa, hogy csődbe jutott politikusokat kell alakítanunk. Kiengedtük markunkból a törékeny világot, te a te Germániádat, én az én Rómámat, most aztán összeszedhetjük a cserepeket. Én tönkretettem Rómát, mert rettegtem múltjától, te Germániát, mert borzadtál jövőjétől. Kísértetek játékszerévé váltunk, hiszen nincs hatalmunk sem afölött, ami volt, sem afölött, ami lesz. Hatalmunk csak a jelen fölött van, ezt kihagytuk számításainkból, s most mindketten zátonyra futottunk…

ODOAKER
Én pedig lássak neki az uralkodásnak.

ROMULUS
Eszméinket helyreigazította a valóság.

ODOAKER
Keservesen.

ROMULUS
Ha keservesen is, el kell viselnünk. Hátralevő idődben megkísérled majd, hogy értelmet plántálj az értelmetlenbe, s híven kormányozd a világot. Ajándékozd meg Germánia és Róma népét a békével. Fel hát munkára, Germánia fejedelme! Uralkodj most te! Néhány olyan esztendő következik, amelyről meg fog feledkezni a történelem, mert minden hősiességnek híján lesz, de e kusza világ legboldogabb évei lesznek mégis.

(Fáy Árpád ford.)

*

És akkor már tényleg csak Shakespeare van hátra: The rest is silence.