M. Pistával ültünk 1968. március 28-án, a Duna-parton, a Bölcsészkar (akkor még V. ker., Pesti Barnabás u. 1.) előtt, süt a nap, már tavasz van – és M. elsírja magát, mert akkor tudtuk meg, hogy meghalt Gagarin. Jó, persze, nem normális dolog, hogy egy nagyon művelt, több nyelven beszélő, húszéves bölcsész diák emiatt sírva fakadjon; M., – akivel a katonaságnál haverkodtunk össze – tényleg egy kicsit túlérzékeny volt, de mégis: ez az (amúgy foghíjas) memóriámban rögzült kép talán mindennél jobban bizonyítja, hogy mit jelentett számunkra az ŰRHAJÓS, az űrutazás – vagy ahogy akkor az újságok gyakran írták: a kozmosz meghódítása. Röviden megfogalmazva: a jövőt, a szüntelen fejlődést, a korlátlan lehetőségeket. A 60-as évek derűje, optimizmusa...

Ma 50 éve, hogy az akkor 27 éves Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagy a Vosztok-1 űrhajón valamivel több mint másfél óra alatt tett egy kört a Föld körül. Egy űrrepülés – ha nem történik valami baj – ma már nem tud az újságok első oldalára kerülni, de akkor ez tényleg nagy dolog volt, egy új korszak szimbóluma, és nemcsak nálunk, a „szovjet birodalomban”, hanem a világon mindenütt. EMBER A VILÁGŰRBEN!

A Hírszerző portálról vettem le a mellékelt képet: Jurij Gagarin 1961. augusztus 20-án a Batthyány téren. (Mellette az autóban Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, ő volt a hivatalos kísérője a háromnapos magyarországi látogatáson.) A mosolygó, integető embereket nem vezényelte ki senki. Közzétették az újságokban, hogy mikor és hol hajt végig Gagarin nyitott gépkocsiban a városon, és az emberek odamentek ünnepelni. Én is, a Mártírok útjára, mint arról majdnem pontosan egy éve egy (egyébként Szentendréről szóló) bejegyzésben megemlékeztem. Ünnepeltünk, talán nem is Gagarint, hanem önmagunkat, hiszen „mi” voltunk fenn az űrben. A mi kortársunk, egy kisfiúsan mosolygó fiatalember...

Oké. Párás szem megtörülve, a lírát felváltja a politika.

Hihetetlen propagandajelentősége volt a Szovjetunió, a szocializmusnak nevezett rendszer számára, hogy az első ember a világűrben egy szovjet-orosz parasztgyerek. Három héttel később Alan Shepard a Mercury rakétával 15 perces ugrást tesz az űrbe, ő az első amerikai asztronauta, de az első „igazi” amerikai űrhajós, aki meg is kerüli a Földet (háromszor) John Glenn, 1962 februárjában. (Ő majd még 77 éves korában tesz egy második űrutazást a Discoveryn.) Az első nő az űrben szintén szovjet: Valentyina Tyereskova 1963-ban.

1957. október 4., az első mesterséges hold, a Szputnyik felbocsátását, az űrkorszak kezdetét követő évtizedben számos alkalommal írhatják le, hogy az „első” valami vagy valaki szovjet. Nagy verseny ez, és majd csak 1969-ben, az Apollo Hold-utazásával, Neil Armstrong „kis lépésével” fordul a kocka. A verseny természetesen nem elsősorban propagandaküzdelem, és még csak nem is elsősorban az űrkutatásról szól. Az űrkutatás csak „mellékterméke” a fegyverkezési versenynek, mint a teflon, a nejlonharisnya vagy az internet. Az 50-es évek közepétől hosszú időn át a szovjeteké a legerősebb rakéta, a Szputnyik azért kelt riadalmat Amerikában, mert egyértelművé teszi, hogy a szovjetek bármikor elérhetik interkontinentális ballisztikus rakétáikkal az Egyesült Államok területét. Majd a 70-es évek végén egy világgazdasági és ezzel összefüggő technológiai korszakváltás, s benne az egyértelmű amerikai fölény teszi kérdésessé a sokezer szovjet atomrakéta mögött álló hadiipar és gazdaság értékét. De addig még ott lesz – másfél évvel Gagarin űrrepülése után – a világot az atomháború szélére sodró kubai rakétaválság…

Azt hiszem, mindez már olyan távol van egy mai huszon- vagy harmincvalahány évestől, mint a 30 éves háború. De én még láttam Gagarint.

***

OFF: Van egy blogger, aki a Gagarin nevet választotta nicknek. Mindig foglalkoztatott, de nem volt rá módom, hogy megkérdezzem, miért választotta egy most 33 éves fiatalember (már évekkel ezelőtt) pont ezt. Gagarin beteg, így hát (bár nem tudok róla, hogy olvasná a blogomat), ez alkalom arra, hogy szép, boldog éveket - életet - kívánjak neki.