Ha kedd van, akkor ez Belgium – egy jó negyven éve készült film szállóigévé vált címe szerint. A vígjáték amerikai turisták nyugat-európai rohanásáról szól, és egy kicsit én is így éreztem magam, amikor most kilenc napig Hollandiában és Belgiumban utazgattunk a feleségemmel. Két és fél nap Amszterdammal kezdtünk, aztán autóval hat nap alatt további nyolc város – Hága, Rotterdam, Middelburg, Antwerpen, Gent, Brügge, Brüsszel, Utrecht – plusz egy szélmalompark (Kinderdijk) és egy nemzeti park egy fantasztikus múzeummal (Otterlo). GPS-botladozásunk (ez volt az első éles bevetés) áldozatául esett viszont Európa (egyik?) legnagyobb virágkertészete, mert Lisse helyett mindenáron Budakeszire, a gazdájához, akart minket eljuttatni. Így aztán az időveszteségre tekintettel beértük azzal, hogy már úgyis láttuk az amszterdami virágpiacot, ahol nem is annyira maguk a virágok, mint inkább a virághagymák nyűgöztek le.

Apropos GPS: engem, talán a korom miatt, félelemmel tölt el minden (számomra) új kütyü, aztán meg, amikor már tudom használni, csodálattal. Nagyon szerettem, amikor rászólt a feleségemre: „Túl gyorsan vezetsz”. De egyéb haszna is volt… Kivéve Brüsszelt: kiderült ugyanis, hogy Európa fővárosát és a benne megforduló töméntelen magas rangú politikust annyira védik elektronikusan is, hogy nagyon szaggatottá, esetlegessé vált a GPS-vétel.

S ha már EU: Brüsszelben természetesen megnéztük (kívülről) az EU negyedet, a Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Tanács irdatlan épületeit – valahogy „kézzelfoghatóvá” vált, hogy micsoda hivatali apparátust (is) jelent az EU; és ezek csak a központi székházak, a környéken sétálva számos egyéb épületen felirat jelezte, hogy ott székel valamelyik összeurópai „minisztérium”. Plusz az utcákon „formális” öltözékben, aktatáskával siető, fontos arcú urak és hölgyek, meg a nyilván őket kiszolgáló, elegáns éttermek; annyira elegánsak, hogy az ajtajuk (kapujuk) zárva, be kell csöngetni, és nyilván tudni kell az aznapra érvényes, titkos jelszót. Az Európai Tanács épületén ott a felirat, hogy „Hungarian Presidency”, s a ház előtt nagy (jellegtelen, fantáziátlan) tablók hirdetik Franz Liszt, valamint számos magyar feltaláló dicsőségét.

*

Nem írok részletes úti beszámolót, nem fedezem fel a világ és Európa legismertebb helyeit, de Máté rám parancsolt, hogy írjak bejegyzést, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki. Írok, ami az eszembe jut. Mint Schwartz bácsi, az almáját, paradicsomát rigmusokkal kínáló, egykori Szentkirályi utcai zöldséges mondta: „Írom vers, ahogy jön”.

Például azt, hogy fantasztikusan jó hely(nek tűnik) Németalföld. Nekem ez volt vele az első találkozásom (nem tudhatom, lesz-e több), és lenyűgözött. Muszáj leszögeznem, hogy Amszterdam tényleg szédítő hely, Middelburg, Brugge és Utrecht varázslatos középkori városok, a genti oltár előtt egy órát is el lehet tölteni, és Van Gogh nagy festő… Emellett két gazdag országról van szó, ahol ma is építkeznek, főleg Hollandiából – pl. az új épületekből, városrészekből – árad az ötlet és a nagyvonalúság, még akkor is, ha egyesek szerint a hollandok valójában skótok, akik eljöttek onnan, mert nem bírták a többiek pazarlását. Tényleg érezni, hogy innen indult a kapitalizmus, meg hogy ez volt a 20. századi modern művészeti irányzatok egyik bölcsője (Mondrian, De Stijl).

*

Igen, az egyik fő dolog, amiért mentünk, a képzőművészet, az építészet, a múzeumok. Hál’ istennek az amszterdami Rijksmuseumot éppen átépítik, úgyhogy csak a 400 legfontosabb műkincsük van kiállítva, a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeumban  (Beaux Art) csak a régi flamandok láthatók, a 19-20. századi gyűjtemény a jövő tavaszig zárva, helyette egy fedett folyosón át lehet sétálni a négyemeletes Magritte Museumba. Délelőtt Rembrandt, Jordaens, Brueghel, ebéd a múzeumi caféban – a teraszon, Brüsszel a lábunk alatt –, aztán Magritte, amíg bírtuk… De ezek – meg persze az amszterdami Van Gogh Múzeum magától értetődőek voltak már az utazás előtt is, amikor csak tervezgettem. Kiderült viszont, hogy még soha nem hallottam a világ egyik legjobb magánmúzeumáról, ami aztán utunk egyik legnagyobb élménye lett: a Kröller-Müller Museum az otterlo-i Hoge Veluwe Nemzeti parkban. Helene Kröller-Müller az egyik leggazdagabb hollandiai nagyiparos özvegye volt, aki fantasztikus műgyűjteményét 1935-ben a holland államnak ajándékozta, és az ő kívánsága volt, hogy a létrehozandó múzeum természet és művészet tökéletes összhangját is kifejezze. A múzeum olyan Van Gogh gyűjteménnyel rendelkezik, ami vetekszik az amszterdamival (Kröller-Müller az elsők között kezdte vásárolni a képeit), plusz fantasztikus impresszionista anyag, egy terem gyönyörű Mondrian, meg egyebek (a tágas helyiségek fele ideiglenes kiállításokra fenntartva), és egy több mint 30 hektáros szoborkert, ami azt jelenti, hogy sétálsz az erdőben, a ligetekben és a tisztásokon, a bokrok között – önálló aurával! – szobrok, Rodintől Maillolon és Henry Moore-on át mai japánokig.

Művelt embernek tartom magam, érdekel a képzőművészet is, de nem csak az derült ki, hogy erről a múzeumról nem hallottam még. A termekben és a szoborkertben három olyan magyar származású művész alkotásai is láthatók, akiknek a nevét se hallottam eddig. Csáky József szobrász, aki 1888-ban Szegeden született, de húszéves korától 1971-ben bekövetkezett haláláig Párizsban élt és alkotott (a Wikipedia szerint 1959-ben Budapesten is volt gyűjteményes kiállítása); Pán Márta, aki szintén Párizsban élt huszonéves korától, köztéri szobrai a világ minden táján megtalálhatók – szintén a Wikiből tudom, hogy 1991 óta Budapesten, a Francia Intézet előtt is áll egy szobra; valamint Huszár Vilmos festő, ő Budapesten született 1884-ben, de 21 évesen Hollandiába ment, ahol egyik alapító tagja volt 1917-ben a De Stijl c. folyóiratnak, s a körülötte kialakult művészeti mozgalomnak. És ha magyarokat nem ismerek, akkor persze az is kiderülhetett, hogy most találkozom először azzal, akiből tulajdonképpen a szürrealizmus és az expresszionizmus elindult, a belga James Ensorral. Az úgy volt, hogy Hágában elmentünk a Városi Múzeumba (Gemeentemuseum), hogy megnézzük büszkeségüket, a Mondrian-gyűjteményt. Nos, Mondrian nem volt, mert elvitték őket Münchenbe, viszont látható egy lélegzetelállító Enson-kiállítás.

*

Sok mindenről lehetne/kéne mesélni, például Amszterdam vagy Antwerpen etnikai sokszínűségéről. Újságolvasó ember vagyok, tudom, hogy Hollandiában, Belgiumban is első számú társadalmi problémává lépett elő a muszlim bevándorlók beilleszkedése, hogy mindkét országban megerősödött a rasszizmus. Én ebből csak a különböző bőrszínű emberek természetes együttlétét láttam. Például Antwerpenben, ahol a zsidónegyed mellett lévő parkban együtt játszottak 5-10 éves barna, fekete és szinte áttetszően fehér bőrű, lengő pajeszú zsidó gyerekek. Maga a negyed egyébként lepukkant házaival emlékeztetett Budapest VII. kerületére. Nem annyira Erzsébetvárosra, hanem inkább a külső VII. kerületre, a Csikágóra. Amiben az a furcsa, hogy ez egyúttal a híres antwerpeni gyémántnegyed is, néhány méterrel arrébb elegáns ékszerüzletek.

*

És még valami, ami hozzátartozott az úthoz. Olvasnivalóként valami hollandot akartam magammal vinni, leemeltem hát a polcról egy régi tartozást, Johan Huizinga majd’ száz éve megjelent, alapműnek tekintett művelődéstörténeti könyvét, A középkor alkonyát. Néhány fejezetét olvastam csak, elsősorban a repülőtéren, s a repülőn, olyan nagyon nem nyűgözött le, de az alapgondolata megragadott: a történelemben – egy-egy kor megértésében – nemcsak a tények, s a gazdasági, politikai szükségszerűségek fontosak, hanem az is, hogy az adott kor emberei mit gondoltak önmagukról, miben hittek, milyen normáik, illúzióik voltak, hogyan viselkedtek különböző élethelyzetekben.

Az emberek a fontosak. Látni, megismerni, megérteni őket.