Kaptárlakó írja a blogján: „Huszonöt éves múltam, amikor leírtam a következő mondatot: ’Ratko Mladics, látni akarom a peredet!’ Most harmincegy leszek, és úgy néz ki, teljesül a vágyam.”

Bejegyzésének mottóját a nácivadász Simon Wiesenthaltól kölcsönözte: "Ha egyetlen értelme van annak, amit csinálok, az az, hogy a jövő gyilkosai tudják: nem alhatnak nyugodtan."

Akkor most veszek egy mély lélegzetet.

Szeretem Kaptárlakó gondolatait és indulatait Mélységesen tisztelem Wiesenthal tevékenységét, többek között a nagyszüleim elpusztítását akarta megtorolni. A megtorlás a bűnüldözés és a büntetés egyik célja. Mladics bűnös, undorító tömeggyilkos, megérdemli azt, ami vár rá. Sokak – mindenekelőtt a srebrenicai anyák, özvegyek – számára lesz ez elégtétel. (Sokak számára pedig - ahogy 80-90 éves egykori náci vagy nyilas gyilkosok perbefogása - ok arra, hogy gyűlöljék a bűnt üldözőket, megtorlókat, hogy kétségbe vonják magát a bűnt.)

És? Azután?

A büntetés másik célja az elrettentés, hogy mások ne kövessék el ugyanazt a bűnt. Visszarettentett akárcsak az utóbbi félévszázadban egyetlen potenciális gyilkost is a nürnbergi per vagy az 1961-es Eichmann-per? Visszarettentette a szerb vagy ruandai novákelődöket attól, hogy uszítsanak? Az 1995-ös srebrenicai mészárlásért ugyanúgy felelős és már a hágai bíróság előtt álló Radovan Karadzsics mielőtt tömeggyilkos politikus lett volna, gyermekmeséket írt, meg pszichológusként emberek lelkét gyógyította. "Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! nincsen remény!" - üvöltött másfél évszázada Vörösmarty.

1991-ben, háromnegyed évvel a délszláv háború kitörése előtt jártam Szarajevóban és Mosztarban. Akkor már őrjöngött Milosevics, de még csak verbálisan, és el nem tudtam képzelni azt, ami azután történt. Hogy rommá lőnek egy élettől duzzadó nagyvárost, ahol nem sokkal korábban – a népek testvériségének jegyében – (téli) olimpiát rendeztek. Hogy lerombolhatják a csodálatos (Csontváry által is megörökített) mosztari Öreg-hidat, amely a város horvát és bosnyák felét köti össze. Vagy hogy tőlünk néhány kilométerre egymást ölik majd szerbek, horvátok – választásra vagy menekülésre késztetve a velük együttélő magyarokat.

Arra a jugoszláviai – célállomás Dubrovnik – útra Ivo Andrić gyönyörű regényét vittem magammal, a Híd a Drinánt, amely Boszniáról szól, arról, hogy egy Drina-parti városban, Visegradban századok óta együtt élnek különböző nemzetiségű emberek, alapvetően békében, de időnként megőrülnek és egymásnak esnek szerbek, törökök, bosnyákok… Egyszer már idéztem belőle a blogban, most azt másolom ide. Mert van, ami fontosabb annál is, mint hogy a gyilkosokat elérje a jogos büntetés:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)