Könyveinek magyar kiadásán - a francia eredetit követve - rövid u-val áll a neve, pedig spanyol volt, annak tartotta magát mindig. Volt francia ellenálló, buchenwaldi fogoly, illegális spanyol kommunista, exkommunistából lett szocialista miniszter. Nagy utazás c. regénye a 60-as években az én (diák, értelmiségi) korosztályom meghatározó élménye. És mint minden nagy író, ember volt: gondolkodó és érző ember.

"Később, egy egész élettel később, soha, még a Saint-Paul-de-Vence-i napsütésben, az emberi munka serkentő nyomát viselő kedves és civilizált tájon sem, még a Maeght Alapítvány teraszán, a rózsaszín téglafalak közt bekandikáló égre rajzolódó ciprusok közt sem, soha nem fogom tudni úgy nézni Giacometti szobrait, hogy ne idéznék fel bennem a különös buchenwaldi sétálókat: e két lábon járó hullákat a fertőző betegek barakkjának kékes homályában; ezeket az ősi menetoszlopokat a Kistábor latrinaépületei körül, botladozva a kavicsos talajon, amelyet az első eső azonnal besároz, a hóolvadás azonnal eláraszt, amint lépteiket számolva - ó milyen váratlanul csúszik be a szövegbe, s nyer nyugtalanító értelmet ez a közhelyszerű, hétköznapi kifejezés: lépteiket számolva, valóban, egyesével számolva őket, beosztva erejüket, nehogy egyetleneggyel is többet tegyenek, hiszen keményen meg kell fizetniük érte;lépésről-lépésre kiszakítva kalucsnijukat a sárból, a világ súlya alól, amely a lábukra nehezedik, a semmibe taszítja őket! -, lépteiket számolva mennek a Kistábor latrinái felé, arra a helyre, ahol az ember találkozhat valakivel, beszélgethet vele, amely az ott terjengő undorító húgy- és bélsárszag ellenére oly különösen hívogató, s amely az egyetlen emberien nyugalmas hely itt.

Később, egy egész élettel később, soha nem fogom tudni elkerülni azt a bénító megrendülést, és itt egyáltalán nem arról az érzésről beszélek, amelyet ezeknek a figuráknak a szépsége vált ki, mert ez nem szorul magyarázatra: ez azonnal nyilvánvaló, hanem arról a visszamenőleges, erkölcsi, nem csupán esztétikai megrendülésről, amelyet mindenkiből kiváltana Giacometti göcsörtös sétálóinak látványa, akik közönyös tekintetüket a kétes, végtelen égre emelik, fáradhatatlan léptekkel, szédítően mozdulatlanul menetelnek a bizonytalan jövő felé, nincs más reményük vagy céljuk, mint az, ami esetleg saját vaksi, de konok lépteik nyomán születik. Alattomosan felidézik bennem, bármilyen, ha mégoly vidám körülmények közt is, a valahai buchenwaldi árnyakat.

De nem akarom átélni ennek a névtelen, talán magyar zsidónak a halálát. A karomban tartom, halkan mormogok a fülébe. Elmeséltem neki a La Palomá-t éneklő, német kiskatona történetét, akit Julien meg én lelőttünk. De nem Julient mondok neki,  Hansot mondok neki. Ott, abban a pillanatban találom ki Hans Freiberget, képzeletbeli cimborámat, zsidó harcostársamat, legyen e haldokló mellett, e névtelen zsidó mellett, mert szeretném, ha túlélné a saját halálát. Elmesélem neki Hans történetét, akit most találtam ki, végső soron azért, hogy életben tartsa őt."

(Jorge Semprun: Írni vagy élni. Szoboszlai Margit ford.)