Raszkolnyikov agyon ver baltával egy uzsorás asszonyt (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, 1866). Nem azért, mert uzsorás, hanem hogy önmagának bizonyítsa: képes nagy tettekre – a törvény és a Törvény áthágására –, akárcsak Napóleon; vagyis több-e, mint az átlagember, kiválasztott-e. Szinte Raszkolnyikov paródiája Bezuhov (Tolsztoj: Háború és béke, 1869), aki a történelem menetét akarja megváltoztatni Napóleon megölésével, de képtelen a tettre. Vissza Dosztojevszkijhez: Ivan Karamazovot (1880) maga alá temeti a gondolat, hogy ha nincs Isten, akkor minden megengedett, bármi megtehető. Hogyan lesz – lesz-e? – a gondolatból tett, ez a 19. század nagy orosz irodalmának egyik központi kérdése. A háttér nemcsak Oroszország a maga sajátos problémáival, hanem az európai kultúra, jelesül Nietzsche hatása. A (filozófiai és irodalmi) gondolatot (politikai) tett követi: a nép közé járó, felvilágosító, széplelkű narodnyikok egy része belefárad a sikertelenségbe és terrorakciókkal próbálja előrelendíteni a történelmet; a leghíresebb tettük II. Sándor cár megölése 1881-ben.
Kevesebbet tudok a nagyjából ugyanekkor jelentkező dél-európai – olasz és spanyol – politikai terrormozgalmakról, akciókról, de azt hiszem, az oroszhoz hasonlóan ezek is az önkényuralom elleni átmeneti politikai cselekvési módot jelentettek; átmenetet addig, míg meg nem jelentek a politikailag cselekvőképes és ezért változást ígérő tömegpártok.
A 19. századi stílusú politikai merényleteknek (és csak találomra ide sorolom a 20. századból – rengeteg volt – Barthou francia külügyminiszter és Sándor jugoszláv cár 1934-es meggyilkolását, Kennedy amerikai elnök 1962-es vagy Olof Palme svéd miniszterelnök 1986-os megölését) közös jellemzője, hogy konkrét személyre irányulnak, akinek a „kiiktatásától” valamilyen politikai irányváltást remélnek, vagy egyszerűen az adott politikust és az általa megtestesített politikát akarják „megbüntetni”.
A 20. század második felének új jelensége a válogatás nélküli, mondhatni „random” tömegterror. Nem sorolom ide a hitleri vagy sztálini állami terrort, mert azt egész más ügynek tartom (mint például a keresztény inkvizíciót is). Az államnak azonban mégis köze van ehhez, mert az I. világháborúban az államok teszik általános társadalmi élménnyé, hogy ölni nemcsak szabad, hanem kötelező is. Úgy vélem, ekkor válik le tömegesen az emberről az a civilizációs máz, amely – némi képzavar – féken tartotta a bennünk rejlő ösztönt. Az agresszió, az ölés állati ösztönét, amely ékes bizonyítéka az evolúció elméletének. A II. világháború aztán kiteljesíti ezt az élményt: Varsó, Rotterdam, a másik oldalról Drezda, Hirosima stb. bombázása személytelenül és lényegében konkrét katonai cél nélkül ölte meg civil lakosok tíz- és százezreit. Tudjuk: egy ember halála tragédia, ezeré statisztikai adat.
Az 1960-as évek végétől kezdődő új terrorhullám alapvetően két forrásból táplálkozott, amelyek aztán összekapcsolódtak. Az egyik az 1968-as újbaloldali „világforradalom” veresége: a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) – ismertebb nevén a Baader-Meinhof csoport – sok évtizeddel korábbi elődeihez hasonlóan a politikai és gazdasági élet kulcsszemélyiségeinek kilövésével reméli elérni a rendszer, kapitalista „diktatórikus” állam összeomlását. A másik forrás az 1967-es arab-izraeli háború után feléledő palesztin mozgalom, amelynek szükségképpen (és 1945-47-es zsidó mintát követve!) a terrorizmus válik a fő harci eszközévé. Számos ideológiai és világpolitikai, hatalmi ok játszik közre abban, hogy ezek az európai (ne feledkezzünk meg az olasz Vörös Brigádokról vagy az észak-ír IRA-ról sem!) és ázsiai (az arabok mellett dél-amerikai és japán) terrorszervezetek egymás szövetségesei lesznek. A 70-es évek fő harci terepét a technikai és életmódbeli változás kínálja: repülőgép-eltérítés és turistákkal zsúfolt repülőtereken végrehajtott vérengzés. Persze nem csak baloldali terrorizmus van: az olasz szélsőjobboldali Ordine Nuovo 1969-től hajtott végre véres merényleteket, amelyek betetőzése az 1980-ban a bolognai pályaudvaron végrehajtott robbantás, amelynek 85 halálos áldozata volt.
Nem folytatom a sort, a közelmúltból is számtalan példát lehetne hozni a Baszkföldtől Srebrenicán át Darfúrig…
A palesztin merényletek hoztak valami merőben újat, európai szemmel irracionálisat, ami aztán a 2001. szeptember 11-i New York-i, illetve a 2005. július 7-i londoni merénylettel vált első számú közveszéllyé: az öngyilkos merénylőt, az erre felkészített öngyilkos merénylőjelöltek tömegét. Itt már nem elég a torz politikai cselekvési szándék, itt már hitre, fanatikus hitre is szükség van.
Nem hiszem, hogy Anders Behring Breivik elmebeteg lenne, a szó orvosi értelmében. Tette „csak” azt jelzi, hogy Európában, annak is a legcivilizáltabb, legnagyobb jólétben élő részén is megjelent a fanatikus hitű, önfeláldozásra kész, ezért kiszámíthatatlan és kivédhetetlen terrorista tömeggyilkos. A szélsőjobboldalon.
Fentebb bennünk élő állati ösztönről beszéltem. Igen, úgy vélem, hogy az ember antropológiai lényegéhez tartozik az erőszak, az ölés. A körülményeken – élethelyzeten, politikán, propagandán stb. – múlik, hogy mikor jön elő belőlünk. Tessék megnézni például az interneten fennlévő számtalan videó valamelyikén a budapesti meleg menetekre támadó emberek – embertársaink, tisztes polgárok – arcát…
Utolsó kommentek