Szeretem, bár az utóbbi évtizedekben már többször elsirattam azt a csendes - akkori, elhanyagolt, málladozó állapotában is - gyönyörű kisvárost, amit a 70-es években megismertem. Zavar az utcákat, üzlethelyiségeket elöntő túrista-gagyi - meg hát maguk a hangos túristatömegek. De a múzeumok, kiállítások - meg a nosztalgia - miatt évente legalább egyszer el kellett menni Szentendrére. Ma két kiállításért mentem.Az egyik a szinte teljesen elfeledett - vagy Magyarországon igazából sosem ismert, mert fiatal korától Párizsban élő, alkotó - kubista-szürrealista festő, Szóbel Géza (1905-1963) ma zárult kiállítása a Ferenczy Múzeumban. A másik a Krasznahorkai László kiállítás, amely azt hiszem, januárig látható a Művészetmalomban. (Ez még a Nobel-díj előtt nyílt meg.) Intellektuálisan izgalmas összeállítás: rovid, egymáshoz kapcsolódó részletek, utalások a Krasznahorkai-regények reménytelen világából, meg dokumentumok, az író szentendrei művészeti kötődéséről. Meg a díszlet-bálna Eötvös Péter Valuska című, Az ellenállás melankóliája alapján készült operájából.
Érdekes, jó kiállítások voltak, de ami váratlanul, igazából feldobott, az maga a szépséges város volt. A központ néhány utcáján, a Fő téren persze sokan voltak, de nem túristák, inkább sétáló, "normális" emberek. Jó hangulata volt - és nekem is az lett. Ettem is egy fagyit a Görög utcai híres cukrászdában.
És akkor egy több mint 15 éves bejegyzés: Séta - történetek 4. Szentendre
Utolsó kommentek