A Nol ugyan – a szervezőkre hivatkozva – 50-60 ezres tömegről delirál (saját tudósítójának becslése 20-25 ezer), sőt a Hírkereső egyik headline-jában azt olvasom, hogy „Csordultig telt demonstrálókkal a Kossuth tér”, a hvg.hu pedig igazán mutatós képeket közöl, de hát nem. Sajnos. Tízezren, ha lehettünk, szerintem. A szervezők hétközben még akár a százezret is lehetségesnek tartották. A dolognak van néhány tanulsága, megpróbálom röviden összefoglalni, ahogy én látom.

Csütörtökön a Clark Ádám térről hazatérve, lelkesen, professzionalizálódásról beszéltem. Nos, most csak az amatőrségről lehet. Rossz ötlet szombat 14 órára tüntetést szervezni. Magyar ember ilyenkor ebédel, vagy sziesztázik, vagy valahol családi programot bonyolít a gyerekkel. Az már külön „pech”, hogy gyönyörű, nyári idő van, ez részint sétálni, kirándulni, kerti munkát végezni csábít, részint a napsütés elviselhetetlenné teszi a téren való ácsorgást, nehézzé a lelkesedést. Itthon, az internetről tudom meg, hogy Dopeman és Nagy Navarro Balázs újságíró moderálták a „műsort”, ott fogalmam se volt róla, már csak azért se, mert a zászlók, transzparenseke eltakarták a színpadot; az Alkotmány utcában - sokkal nagyobb tömegre számítva -, kb. a Hold utca magasságában felállított egyetlen kivetítőn (az állványzaton a TOMCAT név olvasható, hehe) is csak ugyanez látható. Ennél nagyobb baj, hogy ki a f* az a Dopeman meg NNB? Természetesen tudom, hogy kik ők, de mi teszi őket alkalmassá, vonzóvá, hitelessé egy politikai tüntetés levezénylésére. Gyenge előadásban elhangzik Illyés Egy mondat a zsarnokságról c. verse, néhány taktus Pink Floyd és Beatrice… Fantáziátlan közhely. Akárcsak az egymást követő szakszervezeti vezetők „harcos” szónoklatai.

És ezzel elérkeztünk a szervezeti, sőt politikai problémákhoz. Az elmúlt két évtized legnagyobb szakszervezeti megmozdulásaként harangozták be a mai demonstrációt, és valamelyik műsorvezető fel is olvasta a szervezésben résztvevő kb. 70 szakszervezet és civil szervezet nevét. Ezek között nem egy olyan van, amelynek önállóan is legalább ennyi embert kéne tudnia kivezényelni egy tüntetésre. Ezzel szemben 20-50 fős csoportok lelkesedtek saját szakszervezetük nevét hallva. (Szerettem a mellettem tapsoló-kiabáló „bölcsődei dolgozókat”, magyarul dadusokat, tényleg.) Szóval azt akarom mondani, Magyarország, a magyar politikai élet egyik tragédiája, hogy nincs érdemi dolgozói érdekvédelem, mert a rendszerváltáskor – újjászervezés helyett – sikeresen verték szét a pártállamban hiteltelenné és fölöslegessé vált szakszervezeteket. Közös bűne ez SZDSZ-nek, MDF-nek, liberális értelmiségnek és a kialakulásától pofátlan magyar tőkés rétegnek. Van néhány, amely speciális helyzete miatt rendelkezik zsarolási potenciállal (vasutasok, légi irányítók, orvosok stb.), de azokat (vagy vezetőiket) meg kell vásárolni. (Jó, az orvosokra most nincs pénz.) És persze elhiszem, hogy tömegek ábrándultak ki Orbánból, de hol van politikai alternatíva?! (Csak a Jobbik.)

Ide tartozik a tüntetők demográfiai összetétele. Továbbra is erőteljesen túlreprezentált a hatvanas korosztály (a harmincas bloggerek és politológusok által megvetett „nyuggerek”); hja – mondta egy ismerősöm, akivel összetalálkoztam a Kossuth téren –, a mi generációnk még abban nőtt fel, hogy néha ki kell menni az utcára. Hetvenesekből, hála a tűző napnak, a szokásosnál kevesebb volt. Viszont végre tényleg megjelentek fiatalok is nagy számban, huszasok, harmincasok. De a Zöld Pardonért többen tüntettek… Nem láttam nyomát annak, amiről az elmúlt napokban beszéltek, hogy most először végre az egyetemi fiatalok is megmozdulnak. Ugyan! Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor mégis azt mondom, hogy a fiatalodási tendencia bíztató. Csak éppen…

Csak éppen a dolognak egyelőre nincs iránya és nincs „húzása”; nincs igazán olyan meghirdetett, vállalt politikai cél, amely mozgósítana, s nincs olyan szervezet, amely mozgósítani lenne képes, amely hitet adna, hogy van értelme.

Igen, csütörtökön bizakodóbb, lelkesebb voltam. De akkor is azt írtam, hogy hosszú harc lesz. Hosszú.