Ritka történelmi pillanat kínálkozik az EU minden területen történő mélyítésére – a nemzetállami funkciók lényegi megnyirbálásával – írja Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója az euróválságot, annak okait és lehetséges kimenetelét elemző (szerintem nagyon érdekes) cikkében. Utóbbival, tehát a megoldással kapcsolatban két fontos szempont a cikk végéről: az egyik, hogy a valutaunió legnagyobb nyertese Németország; a másik pedig, hogy a világ legnagyobb pénzügyi tartalékaival rendelkező Kínának gazdasági és politikai érdeke az euró és általában az Európai Unió stabilitása. E két szempontról pedig az jutott eszembe, hogy Németország a legfontosabb gazdasági partnerünk, Kínát pedig úgy emlegetik „gazdasági szabadságharcot” hirdető vezetőink mint amelynek segítségével – s amely felé – „elrugaszkodhatunk az „európai válságövezettől”.

Ugyancsak saját, előre tolakodó kommentárom az íráshoz, hogy nyilván sokakat ingerel, hogy Inotai "őskövületnek" nevezi a nemzetállamot. Tudjuk, hogy ma Magyarországon (is) sokan úgy hiszik, az európai integráció és általában a globalizáció csődbe jutott, vége van, s jöhet megoldásként a nemzetállami szuverenitás feltámadása. Hát nem. Nem hiszem, hogy a 21. század elejének válságára a 19. század lenne a megoldás. Pontosabban: gazdaságilag, technikailag, kulturálisan elképzelhetetlennek tartom.

Az alábbiakban részletek Inotai András írásából (a teljes cikk itt):

„A globális válság kitöréséig a „keleti” bővítés mellett a pénzügyi unió volt az EU legsikeresebb vállalkozása, egyúttal nemzetközileg is elismert „zászlóshajója”.

A gazdasági fellendülés egy évtizeden keresztül elfedte a konstrukciós hibákat. Egyrészt az eurótérség messze nem tekinthető optimális valutaövezetnek. Az utóbbi elméleti alapjainak ugyanis két meghatározó pillére, hogy a tagállamok közel azonos versenyképességgel rendelkezzenek, valamint teljesen szabad legyen köztük a munkaerőáramlás. Ennek egyik eleme sem volt adott, még akkor sem, ha az 1986-ban a bizottság akkori elnöke, Jacques Delors által meghirdetett egységes belső piaci terv ezt előirányozta. Továbbmenve: a pénzügyi unió feltételezi a nemzeti költségvetési politikák összehangolását, sőt részben közösségi irányítás alá rendelését. Ezt a maastrichti kritériumok (a GDP 3 százalékát nem meghaladó költségvetési hiány és a 60 százalékát nem túllépő államadósság) megpróbálták beépíteni a rendszerbe, de anélkül, hogy nemzetek feletti költségvetési szervezet (politika) jött volna létre.”

„Németországban az egységnyi munkaerőköltség a legutóbbi évtizedben alig növekedett. Ezzel szemben a déli tagállamokban 25–30 százalékkal nőtt… Egy évtized alatt váltak nyilvánossá azok a versenyképességi különbségek, amelyek már a kilencvenes évek elején is köztudottak voltak.

Ha a maastrichti kritériumok a nominális konvergencia mellett a reálkonvergencia elemeit (pl. kereskedelmi és folyó fizetési mérleg, az export áruszerkezete, technológiai mutatók stb.) is beépítették volna az ellenőrző rendszerbe, akkor ez a probléma idejében kiszűrhető lett volna. A másik rendszerspecifikus hiba az Európai Központi Bank által meghatározott közös kamatból adódik. Miközben ez alap pillére minden monetáris integrációnak, az egyes tagállamok inflációs rátája eltérhet egymástól.

Sőt, eltérő fejlettségű országok esetében normálisnak is tekinthető ez az eltérés, hiszen a sikeres gazdasági felzárkózás közismerten a fejlett országokénál magasabb inflációt feltételez. Ez oda vezetett, hogy a jelentős bérköltség-növekedést mutató és kevésbé fejlett déli tagállamok inflációja meghaladta a központi bank kamatszintjét. Vagyis negatív kamattal lehetett korlátlan mennyiségű euróhoz hozzájutni. Ez az adott helyzetben és az adott rendszerben racionális döntés volt, miközben felelőtlen módon ásta alá a monetáris integráció alapjait. (Analógiaként lásd a magyar lakosság svájci frankban való eladósodását – ez is racionális, de a hitelfelvevők jelentős részétől nagymértékben felelőtlen döntés volt.)”

„Három területen lenne szükség érdemi és gyors változtatásra. Egyrészt erőteljesen növelni kellene a költségvetési politika közösségi irányítását. Másrészt – mint minden valutaunióban, amely ugyancsak eltérő fejlettségű és versenyképességű államokat, tartományokat, vagy egyéb területi egységeket egyesít – elkerülhetetlen olyan transzfermechanizmus kiépítése, amely a fejlettebb régióktól a kevésbé versenyképesek felé csoportosít át forrásokat.

Aligha szorul bizonyításra, hogy egy ilyen transzfermechanizmus a jelenlegi uniós költségvetésnél, ami az EU nemzeti jövedelmének 1 százalékát teszi ki (a 2014-2020-as pénzügyi keretről már éles vita folyik), jóval nagyobb összegről szólna. Valójában a költségvetés teljes struktúráját át kellene alakítani. Harmadrészt, pozitív hozzáállásban, ritka történelmi pillanat kínálkozik az EU minden területen történő mélyítésére – a nemzetállami funkciók lényegi megnyirbálásával."