Polgári ezüstszombat – emlékekkel

Egyelőre nem ragadott magával a karácsonyi készülődés. Van persze egy listám a megajándékozandókról, de a papír jobb oldalán még több a fehér folt, és azt is tudom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett három ünnepi ebédet kell majd adnom (ez persze nem jól hangzik, inkább azt kéne mondanom: három alkalmam is lesz, hogy vendégül lássam szeretteimet – mindkét megközelítés igaz).

Szóval még nem izgat a dolog. A reggeli után, fél 10 tájban, ülök a hintaszékemben, kezemben a Népszabadság, a háttérben a Bartók rádió szól. És akkor jön a feleségem, és azt mondja, hogy az ő naptára szerint délelőtt 11-re hangversenyre megyünk. Megnyugtatom, hogy téved, holnap megyünk, de azért szöget üt a fejemben a dolog, megnézem a jegyet: neki van igaza, rosszul írtam be a naptáramba.

Szóval hangverseny. A Bartók Vonósnégyes játszik a Festetics-palota tükörtermében. (Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. A mellettük játszó jelenlegi másodhegedűs, Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok.

Meg eszembe jut egy másik régi hangversenyélmény: 20-25 éve, egy napsütötte, tavaszi vasárnap délelőtt a fertődi Esterházy-kastélyban a Liana Iszakadze vezette Grúz Kamarazenekar játszott Haydnt. A terembe beszabadult egy fecske, és be is kapcsolódott a koncertbe. Azóta ez is hozzátartozik Haydnhöz.

Most viszont a mai hangverseny egy másik darabjából, Dvořak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyeséből teszek ide egy részt. Az észak-karolinai Providence String Quartet egyébként a honlapján esküvőkre és egyéb rendezvényekre ajánlja magát.

*

Nem először vagyok hangversenyen a Festetics-palotában, de talán azért, mert kevesen vagyunk, elgyönyörködöm a Tükörteremben. A versailles-i palota jut eszembe, ott fedeztem fel, hogy micsoda térélményt tudnak nyújtani a tökéletesen csiszolt tükrök – csak éppen az zsúfolva volt vadul fényképezgető japán turistákkal. Igen, ott én is vadul fényképezgettem. (Jó, tudom, ez most elég nagyképűen hangzott, de a palota és a koncert annyira előhozta a sznobizmusomat, hogy először „ch”-val Festetich-nek írtam, aztán Máté figyelmeztetett.)

Eszembe jutott egy közelebbi párhuzam is – tükrök és csillárok nélkül. Kb. három sarokra a Festetich-palotától, a Mikszáth téren egy régi bérház második emeletén, egy valamikori nagy, polgári lakásban működik a Maladype Színház. Hétfőn voltunk ott, Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát láttuk, frenetikus előadásban. A kb. 50 nm-es szobában ötvenen ültük körbe a játékteret, bár időnként közöttünk vagy mögöttünk voltak a fiatal színészek – és a vendégként Marcellinát játszó Törőcsik Mari. A színészek a konyhában vagy az előszoba galériáján öltöztek.

*

Hangverseny után uszodába mentünk. Tíz napja nem voltam, mert két hete, egy ugyancsak békés, polgári szombaton, vendégváró libacombsütés alkalmával kesztyű nélkül nyúltam be a sütőbe. Rossz ötlet volt. A villanyszál egy kicsit kiégette a kézfejemet. Tényleg nem volt vészes, nem is fájt, kenegettem ezzel-azzal, csak nem kellett volna másnap és harmadnap úszni menni… Mostanra nagyjából rendbejött, úgyhogy a koncert jelentette hedonizmust úszással fokoztam. Lukács, 22 fokos medence a szabadban. Ezer méter 35 perc alatt – nem világbajnoki idő, tudom, de nekem megfelel. Utána be a termálba a 36 fokos medencébe. Általában 15 percet ücsörgök ott, ma kb. 15 másodpercet. Az amúgy is undorítóan zsúfolt medencében a közelemben valaki baromi büdös. Ez a hétvége, az alkalmi látogatók. Egykori kollégám, főnököm, a nálam 10-15 évvel idősebb G. jut eszembe, aki valamikor a 70-es években megbotránkoztatott azzal a kijelentésével, hogy nem jár moziba, mert büdösek az emberek. „Munkásosztályunk büdös, mert nem mosakszik” – mondta G., és noha akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, valami olyasmit éreztem, hogy politikailag nem korrekt dolog egy a Franzstadtban felnőtt kommunistától így beszélni. A Lukácsba (belépő 2700.- forint; én most éppen TB-finanszírozással 1000-ért járok) a hétvégeken nem igazán a munkásosztály jár.

*

A Lukácsról akár Ottlik Géza is eszembe juthatott volna (ott kezdődik az Iskola a határon) – de nem arról jutott. Hanem a héten vásárolt tweedzakómról, amit ma délelőtt vettem föl először. Esterházy „énekelte” meg Ottlik tweedzakóját és azt, amit jelenthet; a bejegyzés végén olvasható, némileg rövidítve. Szóval ez is hozzátartozott a nap polgári és sznob jellegéhez. Amikor hazajöttem, természetesen le is emeltem a polcról az Ottlikokat, belelapoztam a Budába meg a Prózába – és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy újra elolvassam az Iskola a határont. Úgyhogy lehet, hogy most hagyom a francba a hetilapokat…

*

Esterházy Péter: Zakónk legtitkosabb szerkezete

Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való…

Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember?

Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat.

Igen, de itt még másról is szó van…

Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…

Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva.

De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…)

Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja.

TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN.

No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.

Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről.

Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”.

Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát.

(1989. május) – a csorbítatlan szöveg itt: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html

Dvorak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyes 4. tétel a Providence String Quartet előadásában: <iframe width="420" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/n415rCnniIA" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Az észak-karolinai együttes szívesen fellép esküvőkön és egyéb rendezvényeken