Hogy lohasszam az érdeklődést: sem Kéthly Annával, se Gorenjével ne találkoztam a (juszt is) Moszkva téren a ma déli Szolidaritás-villámcsődületen – illetve de, azonban erről majd később.

Csődület? Ugyan! A kép megtévesztő. (Én csináltam, nem Papp Dániel-féle manipuláció.) „Hatvanas” lézengés: vagy 60-an ácsoroghattunk ott – jórészt a hatvanas korosztályból – délben a most hivatalosan is „Országos Mozgalommá” alakult Szolidaritás budai tiltakozó demonstrációján. (A Blahán állítólag több százan voltak, a vidéki rendezvényekről nincs hírem.) Részletek, előzmények a tegnapi bejegyzésben. Aztán még csatlakozhatott vagy húsz bámészkodó járókelő. Szánalmas? Az. Lehet persze mondani, hogy karácsony, aranyszombat, szombat déli bevásárlás, főzés, rossz idő, meg azt is, hogy tíz polgártársunk közül kilenc valószínűleg nem is hallott még se a (magyar) Szolidaritásról, se a flashmobról. És hogy majd ezután, hogy majd tavasszal, hogy majd… Igen, mindebből a „majd” a biztos. De hogy mi lesz majd, az felettébb bizonytalan. Az előző bejegyzést kommentelve Jel a Szózatra hívta fel a figyelmet „Még jőni fog, még jőni kell/ Egy jobb kor…” Valószínűleg. Én mindenesetre azt válaszoltam, hogy a Vörösmarty által felvázolt alternatíva, a „nagyszerű halál” már elesett; maximum a szánalmas rothadás marad. A „majd” egy lehetséges – bár remélem, csak ideiglenes – tartalma viszont ott van a képen: a Jobbik keresztje.

Ne legyen félreértés: a mai kudarc ellenére igaznak tartom a Szolidaritás (meg a Milla, meg a 4K meg mások) törekvéseit, és a magam részéről továbbra is ott leszek, plusz egy főként.

*

1943-ban (mostanában iskolázottak kedvéért: a második világháború alatt, amelyben a Horthy-Magyarország Hitler csatlósaként agresszor volt) a még legális és a háború utáni időszakra készülődő Szociáldemokrata Párt programvitát tartott. Az erőteljesen az angol Munkáspárt befolyása alatt álló szocdemek a demokráciát állították programjuk középpontjába. A vitában Kéthly Anna arra figyelmeztette elvtársait, hogy a magyar társadalom többsége, az „alul lévők”, vagyis a párt bázisa számára a „demokrácia” nem hívószó; ez kevés, ők radikális társadalmi változást akarnak, nekik a „demokrácia” a kapitalizmust jelenti. A diktatúrához szoktak, és most azt várják, hogy majd ők gyakorolhassák a diktatúrát.

Orbánék sok szálon szerveződő civil ellenzéke, amelyben én is a jövő – a távoli jövő – reményét látom, egyelőre leginkább a demokrácia megvédését (inkább már csak a helyreállítás igényét) hirdeti.

*

A Kéthly-hivatkozást egyébként a héten egy tudományos konferencián hallottam. A Politikatudományi Intézet új kutatási projektet indít „Bezáruló ország (demokrácia-orientációk, nyitás és bezárkózás) 1945–1950” címmel. A programot vezető Feitl István történész bevezető előadásából egyébként számomra a legérdekesebb az volt, ahogy bemutatta az 1945 utáni demokratikus remények és törekvések, a világra nyitás – illetve az ezekkel szembenálló, bezárkózó tendenciák – előzményeit. A folytonosságot cezúra idején. (Az első hat referátum után tartott spontán vitában (utána eljöttem) a fő kérdés egyébként az volt, hogy nehogy már egységes, bezárkózó időszaknak bélyegezzük az 1945 és ’50 közti éveket – de ez most mellékszál.)

A rendszerváltás is nyitást jelentett: nyitást a nyugati világra. Ami a pártállammal tudatosan, ideológiai és politikai alapon szembenállóknak elsősorban a demokráciát jelentette. A többségnek az osztrák életszínvonalat. Számukra nem 1989. június 16-i Nagy Imre-újratemetés és nem is a Köztársaság október 23-i kikiáltása szimbolizálta a rendszerváltást, hanem 1988. március 15-e, amikor a munkaszüneti napot kihasználva és az új világútlevél birtokában tömegek özönlötték el az ausztriai boltokat Gorenje hűtőszekrényért.

Két évtized után a demokrácia- és a Gorenje-program is kudarc.

Történelemtanárként egy még régebbi, reformkori (micsoda? reform?! pfúj!) fogalom ugrik be: az érdekegyesítés kossuthi programja. Nagyjából akkor fogalmazta meg, amikor Vörösmarty a „jobb kor” vagy nemzethalál alternatíváját.