Arszenyij Tarkovszkij: Idényzárás
Hajóink már a téli dokkban állnak,
A tintakék víz egyre kocsonyásabb,
Sötétlenek az ólomszín egek,
Most végre megkezdődhet gyógyulása
A földnek, mely mitőlünk volt beteg -
A hó fölött a csillagok világa
Úgy tündököl, oly csend van és hideg,
Alig hallik már messziről a néma
Jég-börtönben sivalkodó sziréna.
(Baka István ford.)
*
Nem először veszek át verset (vagy képet), a nagyszerű Nominativus blogról, időről időre megragad vagy éppen szíven üt egy-egy valamitől számomra is éppen aktuális bejegyzés. Hülye dolog verset kommentálni, magyarázni, maradjunk annyiban, hogy ennek is sok rétege van/lehet - bennem is. Egy apróságot azért elmondok, ami most eszembe jutott: annak idején, az egyetemen (a hihetetlenül goromba) Szőke György orosz irodalomtörténeti óráján tanultam talán a legtöbbet arról, hogy mitől művészet az irodalom, mitől vers a vers. "Sűrítés" - magyarázta a lényeget, s a német Dichtung szó eredeti jelentésére hivatkozott. Béke poraira.
Utolsó kommentek