„A legfontosabb, hogy az ember korával egy időben éljen. Mindig tragikusak a sértődött nemzedékek, melyek a múltba vágyódnak vissza, s mindig veszedelmesek a fanatikus nemzedékek, melyek nem a jelenben, hanem a jövőben iparkodnak élni. Az ember maradjon hűséges élete és kora óramutatójának eszményeihez.” (Márai Sándor: Kassai őrjárat)

Furcsa ez a kiragadott idézet Márai 1941-ben megjelent gyönyörű esszéjéből, melyre az ürügyet előző évi kassai látogatása adta – „négy héttel ama nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba”. Ürügy? Inkább kapaszkodó. Vagy még inkább kapaszkodás – görcsös kapaszkodás – a szülővárosba, amihez csak a múlt, az ősök kötik. „Csak”? A múlt, az ősök – valóságosak és saját regényhősei – azt a világot jelentik, amely éppen iszonyatosan dől össze, ég fel körülötte. És ezért furcsa a bevezetőben idézett három mondat. Márai ugyanis az eszményített múltat idézi – a polgárok várost, kultúrát, szellemet, s mindezekben: értéket teremtő világát –, és fanatikusan hinni akar egy ugyanilyen jövendő Európában.

A polgár kulcsfogalom Márai számára, szembeállítva a kispolgárral, az Ortega és Huizinga által leírt tömegemberrel.

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance-értelmében. A kis toscanai polgári városköztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi, skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam. Most oly könnyű szidni a polgárt: a pellengéren áll, minden utcagyerek kiált feléje egy-egy becsmérlő szót. Az önző, tunya, féltékeny, kései álpolgáriasságot szidják, s megfeledkeznek a fogalom hősies tartalmáról. Talán itt az ideje, hogy megvédje az irodalom a polgár fogalmát, új értelmet adjon e fogalomnak, mely az európai ember számára magába zár mindent, ami az élet igazi célja és tartalma.”

Huszonéves koromban, azt hiszem, nevetségesnek, de mindenképpen idegennek találtam volna Márai szellemi-erkölcsi arisztokratizmusát (ha akár egy sort is olvastam volna tőle – abban se vagyok biztos, hogy ismertem a nevét). Most csodálom értékőrző igyekezetét, azt az elkeseredett szenvedélyt, amellyel a világ pusztulásának okát kutatja, és leginkább a szellem embereinek, az értelmiségnek – s így önmagának – a felelősségét állapítja meg. Nem hittünk elég erősen az európai kultúrában, az értékekben, ezért nem tudtuk megvédeni – mondja. Valahol a 19–20. század fordulóján látja a romlás kezdetét, a tömegkultúra, a tömegízlés uralomra jutásában, ami aztán a politikát is kiszolgáltatta a tömegnek.

Az esszé végén Márai szinte az önhipnózis erejével – és érvényével – bizonygatja, hogy majd ha túlleszünk azon, ami épp csak elkezdődött, s aminek szörnyű folytatását és végét nem sejthette, akkor majd ismét az európaiság, polgárság – és kereszténység! – valahai szigorú értékrendje érvényesül majd…

Hetven évvel ezelőtt írt az ötven évvel azelőtti világról, s az én mai gondolataimat, elkeseredettségemet „ismétli”:

„Ötven évvel ezelőtt egy ember Európában még személyes erővel volt kénytelen megszerezni a műveltségnek azt a mértékét, melyre elengedhetetlenül szüksége volt, ha nem akarta elveszíteni önbecsülését, s meg akarta állani helyét a művelt emberi világban. Fél évszázaddal elébb a földrajzi tudás hosszas és alapos egyéni búvárkodásokat követelt meg attól, aki egy háborús eseménnyel kapcsolatban, például egy elfoglalt város, vagy tartomány sorsáról társaságban, vagy baráti körben nyilatkozni akart… Ötven évvel ezelőtt egy színházi este ünnep volt a tömegember számára: gondosan készült ez ünnepre, lehetőleg elolvasta előbb a színpadi művet, hogy aztán gondosabban és beavatottabban figyelhessen a színészi munkára, úgy lépett a színház épületébe, mint aki egyfajta világi templomba lép be, ünnepi ruhát öltött, melyet elébb gondosan megtisztogatott, mindenképpen felkészült az élet egyik tisztább pillanatára, mely a köznapok lehetőségein túl nyújtott feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést... Igen, ez volt az ünnep, ötven év előtt…

Nyissunk ki egy napilapot vagy egy képes újságot, mégpedig nem az olcsó szándékkal készült, utcai hangú nyomtatványok valamelyikét, hanem a gondosabb szempontok szerint szerkesztett, választékosabb ízléssel kiválogatott kép- és híranyaggal megtöltött lapok egyikét, olvassuk és nézegessük figyelmesen az oldalakat, s megdöbbenünk, mennyi a halott anyag, a fölösleges és átlátszóan üzleti szándékú közlemény, milyen ritka egy tisztán felépített mondat, egy erős és jellegzetes szókép, milyen meglepetés egy eredeti, tökéletesen végiggondolt gondolat. Nem véletlen ez a hiány. A félművelt ember, tehát a civilizációba szürkülő kultúra legjellegzetesebb fogyasztója, semmit nem gyűlöl úgy, mint az egyéniséget és a pontos, eredeti kifejezést.”

Nincs remény. De májusban megyek Kassára meg a szepességi városokba, azért olvasok most Mikszáthot, Krúdyt, Márait. A múltat.