A tegnap esti tévétudósítás után ma reggel az újságban is elolvashattam Orbán Viktor diadaljelentését kétéves működéséről és a jövőről.  Ennek nyomán késztetést éreztem, hogy hosszabb eszmefuttatást írok arról, miszerint Magyarország miniszterelnöke nem - vagy nemcsak - gátlástalan politikai gengszter, hanem egyszerűen elmebeteg (aki ráadásul nem tanult földrajzot, történelmet, nem ismeri a számokat), és most már biztos, hogy szakadékba borítja az országot; és tökéletesen igazuk van mindazoknak, akik (főleg képzettek, fiatalok) elmenekülnek innen.

Aztán legyintettem egyet, és inkább elmentem megnézni a Ferenczi Károly-kiállítást a Nemzeti Galériában (jún. 17-éig van nyitva). A Várban, a Dísz téren éppen délben szálltam le a 16-os buszról, így belecsöppentem a Sándor-palota előtti őrségváltásba. Fényképező, magyar és külföldi turisták közt elvegyülve egy kicsit én is elkezdtem kívülről nézni a dolgot. A "dolog" a város, az ország, a köztársasági elnök mint olyan palotája, a hozzátartozó ceremóniával. Jópofa. Tulajdonképpen szerény, de szép, arányos épület az 1803-ban épült palota, és mértéktartó, nem nagyképű a historizáló (szuronyos puskával végrehajtott) őrségváltási ceremónia, alaki és csuklógyakorlatsor. Csak az jutott eszembe, hogy a feltételezésem szerint magánemberként normális Áder vajon mit gondol erről az egész szerepjátékról.

Közben elnyalogattam egy a Korona cukrászdában vett, jó közepes minőségű fagylaltot, ezzel is megtámogatva a turista-feelinget, majd a díszkapun és lépcsőn lementem a Galéria (a Várpalota) elé, a Savoyai Jenő-szoborhoz. Lenéztem a városra. Sütött a nap, és csudaszép volt. Jó dolog lehet itt élni - állapította meg rás, a turista.

Mint kiderült, a Ferenczi-kiállítás nem itt, hanem az A épületben, az egykori Munkásmozgalmi, majd Ludwig Múzeumban látható; semmi gond, átsétálok a kis boltíves átjárón, és már ott is vagyok. Hát nem. "Rendezvény van" - állított meg egy biztonsági őr, majd nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy "ki tetszik menni a díszkapun, és egy kis kerülővel be tetszik menni a 'Koldus-kapun' (nem tudtam, hogy így hívják a hollós-díszrácsos nagykaput). A belépődíjas és éppen miniszteri megnyitó beszéddel súlyosbított Libamáj-fesztivált kellett kicseleznem. Sikerült, s már ott is voltam a tulajdonképpen kiállítási térnek tökéletesen alkalmatlan épületben, a Ferenczi-képek között.

Jó festő. De nem nagy festő. Benne van, amit tanult, München és Párizs, az akadémizmus meg az impresszionizmus, sőt a posztimpresszionizmus néha élénkebb színei, kontrasztjai is, de nekem hiányzik belőle az eredetiség. Ezzel együtt van néhány nagyon szép képe, s már csak ezekért is érdemes megnézni a kiállítást, túl azon, hogy mégiscsak egy olyan alkotóról van szó, aki - elsősorban Nagybánya révén - a 20. század eleji magyar festészet egyik meghatározó, vezéralakja volt. Szépek a nagybányai tájképek, és van néhány érdekes - bár furcsán távolságtartó - zsánerképe. A leginkább azonban két olyan képe fogott meg - ezek láthatók itt (klikkre nagyíthatók), amelyek még nagybányai korszaka előtt, 1894-ben, illetve 1896-ban keletkeztek. Az Orpheusból valami elvont szépség, a művészet ideája sugárzik, míg a Hegyi beszéd köznapi, paraszt alakjai a Biblia, a Krisztus-történet és -tanítás - de ha tetszik: a mese - mindennapi érvényességét fejezik ki.

Aztán úszni mentem, megint megkapott a Budakeszi út és a Hárshegy közti völgyben fekvő Külkerpark szépsége, jólesett az úszás is. Majd hazajöttem.

És itthon Orbán Viktor levele várt a cinikus "nemzeti konzultáció" - úgymond - kérdéseivel.