"Félelmetes és káprázatos mesének" nevezi a borítószöveg Rushdie regényét, és nem túloz. Tündérmese és thriller fonódik össze India történelmével, különös tekintettel a 20. századra. Meg a 15. század végi spanyol reconquistára, Granada elfoglalására, a mórok - s rögtön ez után a zsidók - kiűzésére; de játszik még Portugália, Vasco da Gama (állítólagos) leszármazottai. A hindu hitvilág, a Rámájána meg utalások - a többi között - Cervantes Don Quijotéjára.  A regény egyik kulcsfogalma, visszatérő motívuma a palimpszeszt: a régire - itt festményre meg történelmi korokra, eseményekre - rakódó új látszólag megsemmisíti az előző réteget, de aztán kiderül, hogy eltakarta ugyan, de meg is őrizte.

Rákerestem az interneten recenziókra: többen is Garcia Márquezzel rokonítják, a mágikus realizmust emlegetik, de Rushdie-nál szerintem sokkal közvetlenebbül van jelen a valóságos történelem, sőt a napi politika: Gandhi és Nehru, a véresen irracionális hindu-muszlim ellentétek és a varázslatosan szörnyű világváros, a regény fő helyszíne, Bombay. A (majdani) Nobel-díjas Coetzee, aki nem nagyon titkolja, hogy nem tetszett neki A mór utolsó sóhaja, azt veti Rushdie szemére, hogy csapong, nem elég fegyelmezett a regény szerkezete, egyes fontos szereplők csak karikatúraszerűen vannak ábrázolva, felületesek a történelmi párhuzamok. Rushdie "felrúgja a prózaírás alapvető szabályait" azzal, hogy a regény utolsó lapjain új szereplőt vezet be (majd öl is meg) - mondja Coetzee. (A recenzióban egyébként elég sokat elmesél a regény tartalmából.)

Engem mindezzel együtt is lenyűgözött, még ha sajnálatos módon, munka miatt nem is tudtam egy szuszra olvasni, ahogy kéne. Álljon most itt egy részlet, ami nem a legjellemzőbb, de van egy ilyen rétege is a könyvnek, és tegnap a befejező részben olvastam:

A civilizáció az a bűvészmutatvány, amely elrejti előlünk a természetünket... A vérszomj... a történetem része volt; és átjárta a csontjaimat is. Egy pillanatig sem ingadoztam, amikor döntést hoztam; bosszút állok - vagy meghalok, amikor megkísérlem. Gondolataim az utóbbi időben folyton a halálon jártak. Végre értelmet adhatok különben gyarló halálomnak. Valamiféle elvont csodálkozással ébredtem rá, hogy kész vagyok meghalni, amennyiben Raman Fielding hullája a közelemben hever. Úgyhogy én is gyilkoló fanatikussá váltam. (Vagy igazságos bosszúállóvá; válasszanak.)

Az erőszak erőszak, a gyilkosság gyilkosság, két rossz nem egyenlő egy helyessel: ezeknek az igazságoknak teljes mértékben a tudatában voltam. És: ha az ember lesüllyed ellenfele szintjére, akkor le kell szállnia a magas lóról. A Bábri Maszdzsid lerombolása* utáni napokban "jogosan felbőszült muzulmánok / "fanatikus gyilkosok" (ismét használják úgy a piros ceruzát, ahogy a szívük parancsolja) hindu templomokat romboltak és hindukat öltek egész Indiában és Pakisztánban is. Az erőszak szétterjedésekor elérkezik az a pillanat, amikor a "ki kezdte?" kérdése lényegtelenné válik. A halál végzetes kötései elválnak az igazolás minden lehetőségétől, az igazságszolgáltatásról nem is beszélve. Tombol közöttünk a bal és a jobb, a hindu és a muzulmán, a kés és a pisztoly, gyilkol, gyújtogat, rabol és a füstös levegőbe emeli összeszorított, véres öklét. Tettei mindkét fél házaira átkot hoznak; mindkét oldal feláldozza az erény bármely foszlányára való jogát; megfertőzik egymást.

(Greskovits Endre ford.)

*1992-ben hindu nacionalisták lerombolták a 16. századi. ajódhjai Bábri-mecsetet, az indiai muszlimok szent helyét, mert az Ráma isten feltételezett szülőhelyén épült.