Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy „jel” felhívta a figyelmemet egy kiállításra, amelyről szinte senki se tud: a filmrendezőként (és Törőcsik Mari férjeként) ismert Maár Gyula most először engedte, hogy kiállítást rendezzenek festményeiből. Barátai, egy új, erzsébetvárosi magángaléria – Dover, Király u. 9. – tulajdonosai mutatnak be képeiből. Úgy alakult, hogy nem szeretem (nem is igazán ismerem) Maár filmjeit, de a képek…! Most méltatni kéne a fauve-os színeket, a tökéletes kompozíciós készséget, a humort meg még sok mindent, de egyrészt nem igazán értek hozzá, másrészt pedig itt egy ismertető. A kiállítás már csak pár napig, szeptember 30-áig látható, vasárnap kivételével 15–19 óráig. A kiállítás mellett a 200 éve épült, gyönyörűen rendbe hozott ház is megér néhány pillantást.

Kis séta következett: Király utca, Gozsdu-udvar, Dob utca, Klauzál tér – a pesti (egykori) zsidónegyed majd gettó fura hangulatú, kicsit művileg újrateremtett, de halott, mándysan megdermedt, zárt világa hipszter kocsmákkal élővé varázsolva. Péntek este, a hétvége kezdete lévén tényleg élő, jó hangulatú.

Célpontunk a Pepita Ofélia Bár a Klauzál téren. Illetve annak a pincéje, ahol az Iglbauer Stúdió tartott bemutató estet. Ez két egykori, nagyszerű rádiós, a rendező Magos György és a dramaturg Varga Viktor projektje. A magyar és a világirodalom számtalan művének hangjátékká varázslása fűződik a nevükhöz, s ezt most magánvállalkozásban folytatják – mert nem tudják nem csinálni, s mert olyan partnereik vannak hozzá, mint például Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi Ákos, Vallai Péter. Meg Darvas Ferenc zeneszerző, aki ezúttal két fiával együtt játszott-énekelt – a többi között az Ibusár dalaiból. A Magos-Varga kettős régi és új alkotásai nemsokára – némi fizetség ellenében – letölthetők is lesznek az internetről. A másfél órás, fergeteges műsorban Esterházy felolvasta egy éppen két évtizede kelt írását (keserűen előrebocsátva, hogy mintha ma írná) arról, hogy „mi a magyar?” Részlet (innen:)

„Egyszerre látszik most két rossz : a bezárkózás gesztusa és a buta, tájékozatlan ártatlanság a ’nyugat ajándékaival’ szemben. Provinciális gőg és megalázkodó gazsulálás. Kisebbségi érzés és nagyravágyás. A kis ország - nagy nemzet öncsalása.

Nem vagyunk nagy nemzet. Volt róla szó, Európa a magyarok által is az, ami. Per def. De ha a kézzelfoghatóságokat nézzük, az elenyészően kevés, hatásunk titkos, alig jelentünk valamit ebben a történetben. Például az irodalmunk semmi nem jelent. Arany János egy vonással nem változtatta meg az európai költészet nem magyar részét. Mondhatjuk, ez az ő bajuk, az, hogy nem tudják, ki Weöres Sándor - de nincs miért ezt harciasan mondanunk.

Ebben a kicsiségben én nem látok semmi rosszat (jót sem, ide születtem, ennek ez a következménye, kötöttség és kötődés), ám láthatóan nem kevesen ezt nem tudják összeegyeztetni az önmagukról, az országról, a magyarságról dédelgetett képükkel. Innét ered az állandó sértődöttség, izgatottság, szellemi ingerültség, és végső soron a bűnbakkeresés : nagyok volnánk mi, de nem hagyják, hol a török, hol az osztrák, hol a muszka, hol a belső ellenség.

Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.”

Aztán a Kertész utca – Wesselényi utca útvonalon (itt is jól megbámulva minden házat, minden cégtáblát – kedvencem: Moses Fast Food) kisétáltunk a körútra.