"Mi, magyarok, megvédjük zsidó honfitársainkat" - mondta Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlésben. A MAZSIHISZ elnöke ezt ma szépen meg is köszönte neki. Pedig ez a mondat több sebből vérzik. Szemantikai elemzéssel világosan kitűnik, hogy Orbán - tudatosan-e, vagy sem? szerintem csak demagóg ostobaságból - az emberek, a magyarországi társadalom, az állampolgárok két halmazáról beszélt: magyarokról és zsidókról; vagyis hogy az utóbbiak nem tartoznak az elsőbe. Már pedig ez az antiszemitizmus és a zsidóüldözés kezdete. Nem hiszem, hogy Orbán antiszemita lenne, ezért, ismétlem, szerintem sima ostobaságról, az utóbbi hónapokban rogyásig ismételt demagóg szófordulata, a "mi, magyarok" (akik "kétharmaddal úgy döntöttünk"; akik új irányt adtunk Európa és a közgazdaságtan fejlődésének stb.) meggondolatlan használatáról van szó.

Ha viszont történelmileg nézzük - és egy nemzetet ma nyelve, kultúrája mellett éppen a közös történelme konstituál - akkor ez a mondat még furcsább.

Magyar zsidó gyerekek Birkenauban

Képek forrása: www.degob.hu

Holttestek a budapesti gettóban

"Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való „megoldását” az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei... Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkozott ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik.

De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében... Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese." (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után)