Némileg sarkítva azt mondanám, hogy TGM valamifajta vetésforgóban működik. Egyik héten a hozzám hasonlóan műveletlen, szűkagyú, közönséges halandó számára követhetetlen (és nagyon hosszú!) elméleti cikkeket ír; a másik héten - elsősorban tüntetések, politikai gyűlések alkalmával - végiggondolatlan ötletsziporkákat, ad hoc, vagdalkozó reflexiókat ereszt el; a harmadikon pedig hihetetlen pontossággal elemzi a magyar társadalom, politika és közgondolkodás alapvető kérdéseit. Most a harmadik héten vagyunk, és TGM az Élet és Irodalomban Az ellenzék tévútja címen írt alapvető fontosságú cikket. Nem először buzdítom ismerőseimet, olvasóimat az És (meg a Magyar Narancs) előfizetésére, hiszen online is csak előfizetők olvashatják a lap írásait, ezért most tiszta lelkiismerettel és  ha tetszik, reklámjelleggel idézek (lopok) bővebben a hangsúlyozott jogvédelem alatt álló cikkből.

TGM egyik tézise, hogy a jelenlegi ellenzéknek nincs túl sok esélye a Fidesz legyőzésére a következő választásokon, tehát a távlatok érdekében – az ideológiai, politikai és logikai koherencia jegyében – összhangba kéne hoznia egalitárius jogvédő politikáját társadalom- és gazdaságpolitikájával, amely ma szélsőségesen antiegalitárius.

Másik tézise, hogy a 2010-es helyhatósági választások után lényegében megsemmisült a balliberális pártok bázisa, befolyása.

"A látszat az, jó erős látszat, hogy a voltaképpeni ellenzék a szűk körben ható balliberális sajtó és a balliberális értelmiség... A balközép sajtó és értelmiség pedig azt a világszerte erőtlen (a legtöbb helyen ismeretlen) kombinációt képviseli... amely egyesítené az 'emberi jogoknak' a legvédtelenebbekre, a kiszolgáltatottakra szabott elméletét az ultrakapitalizmus szélső libertárius védelmének vidékiesen radikális doktrínájával.

Mintha lehetséges volna szétválasztani valamely politika (és politikai szervezet) morális/közjogi és szociális 'üzenetét'. A Ronald Reagan és Margaret Thatcher (nyugodjék) által kezdeményezett neokonzervatív fordulat..., amelyből a mai nyugati jobboldalon uralkodó, 'államellenes' libertarizmus kinőtt, szociálpolitikájában, illetve a közszabadságokat és a magánélet védelmét illető politikájában a leghatározottabban autoritárius jellegű volt, az ellenféllel szembeni föllépésében rendőrállami, kifelé meg militarista és neokolonialista, rendkívüli mértékben támaszkodott a titkosszolgálatokra, a közszolgáltatások, a segélyezés, a társadalombiztosítás, általában a szociális állam „leépítésében” (Sozialabbau) pedig a legalpáribb etnikai-faji és osztályelőítéletekre, a munkásmozgalom legbrutálisabb (és sikeres) szétverésére...

Amikor a piaci fundamentalisták a munkanélküliek, a cigányok, a migránsok, a mozgássérültek, az öregek, a tanulási nehézségekkel küzdők, a drogosok, az alkoholisták, a hajléktalanok, az egyedülálló szülők jogaiért és helyzetük javításáért szállnak síkra, ez szép tőlük, de álláspontjuk elméletileg inkonzisztens és szociológiailag abszurd.

...

A gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan gyönge államokban – ilyen Magyarország is – persze nagyobb a jelentősége az ún. perverz újraelosztásnak (a források átcsoportosításának a 'munkától' a 'tőkéhez', a szegényektől a gazdagokhoz, sőt: a mélyszegényektől a lecsúszó alsó középosztályhoz), bár mindenütt élezik és fokozzák. Ez természetesen hátrányos a nép többségének – de a társadalmi többség nem politikai többség.

A második Orbán-kormány a devizaadósságok 'végtörlesztésével', az 'árfolyamgáttal', a rezsicsökkentéssel és hasonlókkal némi reményt kínált a gyorsan deklasszálódó középosztálynak és a nagy bajban lévő fölső (képzett) szakmunkásrétegnek (másoknak inkább csak jelképesen, de az is számít), és nem pusztán választási megfontolásból – hiszen innen kerülnek ki a legmegbízhatóbb törzsszavazói –, hanem őszintén átélt politikai identitása miatt is. Valóban a keményen dolgozó, valamiféle anyagi és szellemi nívóra, önállóságra, méltóságra törekvő előpolgári csoportok képviselete. Vállalkozásaikhoz vagy közszolgálati állásukhoz valóban állami támogatásra van szükségük, de valamilyen értelemben – szemben a szokványos neoliberális klisékkel – a modern társadalomban mindenki államfüggő, kivéve azokat, akiket ebből a függésből jéghideg erőszakkal kitaszítanak.

Az állam működtetőinek és ügyfeleinek nagy tömege – az 'egészséges elemek' – egységes tömbként áll szemben azokkal, akiket nem ügyfeleknek, hanem igénylőknek (méghozzá többnyire jogosulatlan igénylőknek) látnak: a munkanélküliektől, a nyugdíjasoktól és a diákoktól (a tőke- vagy munkajövedelem nélküli egykori vagy jövendő, de eltartandó, még vagy már nem dolgozóktól) a társadalmon kívülinek láttatott, szubverzív, 'beilleszkedésre' nem képes vagy nem hajlandó csoportokig (romák, migránsok, melegek [MLBT], betegek, drogosok, iszákosok, és – tényleges társadalmi helyzetüktől függetlenül – zsidók meg mindenfajta lázadók, rendzavarók, művészek, páriák és élősdiek, 'kommunisták' és 'anarchisták', feministák, a féktelenül gyűlölt 'jogvédők' és 'filozófusok').

A legitim ügyfelek és az illegitim igénylők közötti (nagyrészt fiktív) 'második osztályharc' moralizáló-biopolitikai mítoszai segítik a jobboldalt a politikai többség meghódításában és megtartásában. A világméretű perverz újraelosztásban – amelynek globális méretekben a fő kedvezményezettje a globális nagytőke – a félperiféria államainak, így a magyar államnak nem jut föladat, hiszen a nagytőke nem a kis nemzetállamok, hanem az egyre inkább intézményesülő (és militarizálódó) 'világállam' (világméretű árnyékállam) ügyfele; itt a 'patrónus' nem annyira valamelyik intézmény, bár ebből is sok van (WTO, IMF, EU stb.), hanem elvont instancia és autoritás: a nemzetközi polgári jog és közjog. A 'kliens' is elvont: nem a családi vagyont fölhalmozó ci-devant nagypolgárság, hanem az önműködő, elvont tőke. (Ki áll mögötte? – kérdezi a szélsőjobboldal. Nem fogják elhinni: senki, csak absztrakt folyamatok.)

A félperiféria kis nemzetállamai a globális kispolgárság megdöbbentően egyforma helyi verzióinak a patrónusai, s ezért (mint a második Orbán-kormány vezette magyar államnak is) akadnak konfliktusaik a szupranacionális nagytőke képviseleteivel, bár nem végzetesek. Az már a helyi politika érdekes csavarja, hogy az antidemokratikus, antiliberális és antiszociális irányvonal baloldali bírálatát is a szupra- és transznacionális nagytőke fölforgató érdekérvényesítésének tudják be. (Ez intellektuálisan patologikus, de taktikailag nagyon is értelmes.)

Ám ennek a látszatnak a kialakulásához hozzájárul a magyarországi balközép lényegi önellentmondása. Ugyanis a balközép ellenzék alkotmányos, köz- és alapjogi politikája egalitárius, gazdaság- és szociálpolitikája antiegalitárius. Ez pedig követhetetlen, és semmi más nem tartja össze, csak az ellenféllel szembeni affektus, ez pedig nyilvánvalóan nem koherens, ezen az alapon kormányozni nem lehet. Ezt jól érzi a közönség.

Ha a balközép ellenzék koherens-konzisztens-konzekvens módon fölszámolja politikájának mély belső ellentmondását és összhangba hozza alkotmányos-közjogi egalitarizmusát az újraelosztó (szociáldemokrata) társadalmi egalitarizmussal, akkor bizonyára nem nyeri meg a politikai többséget..., de szép lassan célba vehetné a társadalmi többséget, amely némi ügyességgel majd valamikor politikai többséggé is változtatható talán (a külföldi tapasztalatok nem túl biztatók).

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem az én programom. Ebben az írásban arasznyira se léptem ki a polgári politika keretei közül, csak azt mondtam el, hogy a polgári balközép a polgári társadalom, a kései kapitalizmus körülményei között – szerintem – mit tehet vagy tehetne. Úgy látom, hogy a nyomor megszüntetésének vagy legalább enyhítésének érdeke egybevág a mai magyarországi jobboldallal szembeni politizálás – eszményi, bár nem valószínű esetben a Fidesz veresége – érdekével. A demokráciáért, de az egyenlőség ellen folytatott küzdelem se nem helyes, se nem lehetséges."