„Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel, mert az auschwitzi csapdahelyzetben nincsen más választásunk. S ezt a gondolkodásmódot előzőleg már, hogy így mondjam, begyakoroltatja velünk az élet, amelynek mi is tevékeny részei vagyunk.
Ezt fogalmaztad meg A kudarcban, amikor ezt írod: ’Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek’?
Pontosan. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy valami rettenetes tévedésnek, valami diabolikus iróniának kell működnie a világrendben, amelyet pedig a rendes, normális életként élsz meg, s ez a rettenetes tévedés maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv s a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrehozott gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy. A túlélés titka a kollaboráció, de ennek beismerésével olyan szégyen hárul a fejedre, hogy azt inkább elutasítod, mintsem hogy magadra vennéd. Ezt azonban most ne taglaljuk. Tény viszont, hogy amikor ezt megértettem, megváltozott a szemléletem. Fikcióként el tudtam képzelni egy ilyen regényfigura nyelvét, lényét és gondolatvilágát, de eggyé válni többé nem tudtam vele; vagyis azt akarom mondani, hogy miközben létrehoztam a figurát, elfelejtettem önmagamat: így aztán képtelen vagyok megválaszolni eredeti kérdésedet, hogy ez a regényalak mennyiben hasonlít egykori önmagamra. Nyilván jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki megélte, és – a magam szempontjából – nagy szerencse, hogy ez így alakult.” (Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, 2006)
***
Nyomaszt Kertész Imre legutóbbi interjúja*: a biológiai létezés egyre szűkebb korlátai közt épen maradt szellemét már semmi nem fékezi, hogy a végsőkig konzekvens legyen a világról – a számára kiábrándító, undorító, hazug világról –, benne Magyarországról vagy éppen önmagáról mondott ítéletében. Valószínűleg ezért vettem meg az Alexandra kiárusításán (még tart) harmadáron kínált, vékony könyvet. Ami azt illeti ebben a tíz éve, 2003–2004-ben hangszalagra vett, sok órás beszélgetésen alapuló, párbeszédes "életrajzi regényben" sem fékezi magát. Lényegében minden benne van, ami az inkriminált interjúkban botrányt kavart. Mondjuk, azzal a „némi” plusszal, hogy (a beszélgetőtárs Hafner Zoltán szerkesztő közreműködésével) lényegében családjától, gyerekkorától végigkövethetjük az életét, és – ami fontosabb – egymásra vetülnek az életrajzi adatok a Sorstalanság, a Kaddis, A kudarc vagy éppen a Felszámolás cselekményével, mondataival.
Kertész kíméletlenül őszinte – ami persze nem azt jelenti, hogy mindig igaza van, hanem, hogy azt mondja, amit gondol –, ítélkezik, néha vagdalkozik. S önmagát is megvágja. Joga van hozzá. Túlélő. Ami számára egyszerre jelent irracionalitást és állandó önvádat is: visszatérő motívum, hogy a Holocaust (Kertész utálja a kifejezést és csak a konvenció miatt használja) olyan tanúi, mint Jean Amery, Tadeusz Borowski vagy Primo Levi túlélőként öngyilkosok lettek.
***
Azt hiszem, bő egy évtized berlini élet után Kertész meghalni jött haza Magyarországra – ami önmagában is vallomás. Mondhat, amit akar – és mondhatnak az imrekertészezők is, amit akarnak – Kertész Imre magyar író. Az egyik legnagyobb 20. századi magyar író. A 2002-ben mellesleg elnyert Nobel-díj „csak”azt mutatja, hogy világirodalmi alak - is - lett azáltal, hogy képes volt irodalmilag megfogalmazni Auschwitzot mint az európai társadalom történeti fordulatát kifejező kulturális jelenséget. „Auschwitz lehetséges volt ugyan, de erre az egyedülálló bűntettre való egyedülálló válasz: a katarzis, nem volt lehetséges. És éppen a realitás tette lehetetlenné, mindennapi valóságunk, az életünk, ahogyan azt éljük – vagyis, ami Auschwitzot lehetővé tette.” (K. dosszié)
Vagy ahogy a Nobel-díj átvételekor, 2002-ben mondta: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni… A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.”
*
Utolsó kommentek