Eredetileg csak azt akartam megírni, hogy a most elhunyt és Izraelben – nemzetközi főhajtás mellett – nagy államférfiként elbúcsúztatott Ariel Saron volt izraeli miniszterelnök háborús bűnös volt. Aztán gyorsan ráeszméltem, hogy a dolog – Saron személye és szerepe – ennél bonyolultabb: magáról Izraelről is szól.
1982-ben Libanon – hadügyminiszterként – általa vezetett megszállása során Saron szabadította rá Bejrút mellett a Szabra és Satila palesztin menekülttáborokra a libanoni keresztény (falangista) milíciákat, amelyek több száz (más források szerint több ezer) embert, köztük nagy számban nőket, öregeket, gyerekeket mészároltak le. Saron felelősségét egy izraeli vizsgáló bizottság is megállapította, és lemondani kényszerült védelmi miniszteri posztjáról. De nem csak ezért tartom háborús bűnösnek. Katonából lett politikusként sok egyebet is tett azért, hogy ne lehessen béke Izrael és a palesztinok között. A 90-es évek elején lakásépítési miniszterként kidolgozta és levezényelte a palesztin lakosságú Ciszjordánia zsidó telepekkel való benépesítését, majd miniszterelnök-jelöltként a 2000-es választási kampányban provokatív látogatást tett a jeruzsálemi Templom-hegyen, kirobbantva ezzel az újabb palesztin felkelést, az ún. második intifádát. Lényegében a háborús logika vezérelte azt a lépését is, a Gázai-övezetből való izraeli kivonulást, amit akkor sokan a lehetséges békéhez vezető intézkedésként méltattak. Tévedtek – és ez persze nem csak Saron bűne. A történteknek – Izrael és általában a Közel-Kelet történelmének – ugyanis jogosult egy másik megközelítése is. Hangsúlyozom: is.
Saron egész élete – katonaként és politikusként egyaránt – Izrael, a zsidó állam megvédéséről és megerősítéséről szólt. A hazájáért, a népéért küzdött. 14 évesen csatlakozott az eredetileg a zsidó telepek védelmére alakult, majd a II. világháború után a britek ellen terrorakciókkal is harcoló Haganához. 19 éves volt, amikor kitört az első arab-izraeli háború: a korábban brit fennhatóság alatt lévő területen az ENSZ védnöksége alatt létrehozott Izrael ellen az arab államok indítottak háborút, hogy „a tengerbe szórják a zsidókat”. (Sokak számára ma is ez a fennen hangoztatott cél.) Az Index korrekt életrajzának illusztrációjaként mosolygós, szimpatikus fiatal katona néz a fényképezőgép lencséjébe; kezében géppisztoly, övében kézigránátok. Az 1956-ban angol-francia felbujtásra végrehajtott szuezi agresszió idején már az ejtőernyősök parancsnoka, a ’67-es, „hatnapos” háborúban hadosztályparancsnokként vezeti a Sínai-félsziget megszállását. A Sínain lesz részese az 1973-as – Egyiptom és Szíria által indított – háborúnak és az újabb győzelemnek. Aztán politikai pályára lépett, egyik alapítója a jobboldali Likudnak, és a 70-es évek második felétől megkerülhetetlen tényezője az izraeli politikának – volt, amikor ellenfele, a baloldali Simon Peresz koalíciós kormányának tagjaként. Ahogy mondani szokás: „héja”, a palesztinok kérlelhetetlen ellenfele, elutasítja bármifajta engedmény gondolatát is. Csak az erő pozíciójából hajlandó tárgyalni. Esélyt sem ad a békének. A nagy kérdés persze, hogy egyáltalán létezik-e ilyen esély. Saron életműve, öröksége – és a mostani általános tiszteletadás meg hát az elmúlt évek fejleményei – azt sugallják, hogy nincs ilyen esély, a belátható jövőben biztosan nem.
Saron a harcoló Izraelt testesítette meg. De vajon volt-e valaha is más választása Saronnak, Izraelnek?
Saron halála jó alkalom volt arra, hogy a magyar (és feltehetőleg nem csak a magyar) internetet megint elárassza az antiszemita mocsok – nem mintha ehhez különösebb alkalom szükségeltetne –, újból érvet szolgáltatva azoknak akik, minden Izraelt, az izraeli politikát érő bírálatot, támadást automatikusan antiszemitizmusnak tekintenek. A probléma az, hogy Izrael története valóban elválaszthatatlan az antiszemitizmustól. A 19. század végén megindult zsidó betelepülés Palesztina – akkoriban amúgy gyéren lakott, sivatagos – területeire az 1880-as évek oroszországi pogromjaira adott válasz volt; Edmond Rotschild báró ezek hatására kezdte szervezni és finanszírozni zsidó telepek létrehozását Palesztinában. Földeket vásárolt az akkor a terület fölött fennhatóságot gyakorló Török Birodalomtól, pénzzel és szakemberekkel látta el a bevándorlók által létrehozott mezőgazdasági településeket és támogatta az ipari vállalkozások megtelepedését Palesztinában. A budapesti születésű Theodor Herzl cionista álma a zsidó államról – majd mozgalma egy ilyen állam megteremtéséért – pedig a nyugat-európai erősödő antiszemitizmus (a Dreyfus-per, Tiszaeszlár, antiszemita pártok, politikusok előretörése Franciaországtól Ausztrián át Magyarországig) reakciója volt. Az első világháború egyik következménye volt, hogy a vesztes Törökország közel-keleti, arab területei brit ellenőrzés alá kerültek. Balfour brit (konzervatív) külügyminiszter még 1917 novemberében „nemzeti otthont” ígért a zsidóknak Palesztinában. Aztán jött Hitler, a holokauszt… És 1948-ban az ENSZ-határozat, amely úgy hozta létre a nemzetközileg elismert Izrael Államot, hogy a terület másik felét – lényegében Ciszjordániát és a Gázai-övezetet egy palesztinai arab államnak ítélte. Ezt nem fogadták el az arab államok, és indítottak háborút. Amely lényegében azóta is tart.
Öt éve, évvégi blogbejegyzésemet is e témának szenteltem, s egy Amosz Oz-idézettel zártam:
„Vajon a filmben szereplő semmirekellő alakok miért okoznak egymásnak annyiféle szenvedést, és mi okból vágnak annyi sértést egymás fejéhez? Tulajdonképpen mi akadályozza meg őket abban, hogy egy kicsit megsajnálják egymást? Nem esne nehezemre elmagyarázni nekik, ha egy pillanatra hajlandóak lennének rám figyelni, hogy ha az a szándékuk, hogy megpróbálják úgy érezni magukat itt, mintha otthon lennének, akkor nyugtot kell hagyniuk egymásnak és saját maguknak is. Igyekezniük kell jónak lenni. Legalább annyira, amennyire lehetséges. Legalább addig, amíg a szemük lát és a fülük hall. Még az egyre növekvő fáradtságuk ellenére is.
Jónak lenni. De milyen értelemben?"
(Ámosz Oz: Félálom)
***
Korábbi bejegyzések e témában:
A múlt kútja mint Rubik kocka I.
A múlt kútja mint Rubik kocka II.
Utolsó kommentek