„Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat. Őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak vagy becsületesebbek. Ők a világtörténelmet, s a belőle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetűiből tanulták meg. Mégpedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most találkoznak, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezen, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erő. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet, és már mindent tudnak.” (Kosztolányi Dezső: Barkohba, 1933)

Tulajdonképpen ez az idézet önmagában is elég lenne a bejegyzéshez - igazából ez a fontos és aktuális -, de (számomra legalábbis) érdekes az is, ahogy idekerült, ahogy rátaláltam.

Az úgy volt, hogy tegnap késő este hosszasan beleszunnyadoztam az Élet és Irodalomba, míg egyszercsak fölébredtem: Szilágyi Zsófia Jancsi János és József Attila című, némileg zavaros kisesszéjében az 1920-30-as évek írói nemzedéki viszonyait, ellentéteit vagy legalábbis különbségeit taglalja, kiindulópontul egy József Attilával kapcsolatos pletykát és annak Kosztolányi által történt feldolgozását választva. Ami irodalomtörténetileg fontos, az az Óda című vers, József Attila költészetének egyik csúcspontja. Ami meg érdekes: J. A. 1933. februárban Lillafüreden részt vett az IGE, az Írók Gazdasági Egyesületének kongresszusán, ahol egy pillanat alatt beleszeretett egy nála idősebb, férjes asszonyba, dr. Marton Mártába, aki egy osztrák lap tudósítójaként volt jelen. (Az irodalomtörténet tudomása szerint az érzelem viszonzatlan maradt.) Hozzá írta az Ódát, még ott, Lillafüreden. A kéziratot hazatérve felöltője zsebében hagyta, ott találta meg élettársa, Szántó Judit. Attila rögtön közölte, hogy a vers egy másik nőnek szól, akibe szerelmes. A közlést némi szóváltás követte, majd a költő elrohant otthonról, Judit pedig egy marék gyógyszerrel öngyilkosságot kísérelt meg. J. A. azonban időben visszaérkezett, orvost hívott, Juditot kórházba vitték, megmentették. Ami a történetből Kosztolányit megragadta - s ezt dolgozta fel a Barkohbában -, hogy röviddel Judit kórházba szállítása után, amikor még nem lehetett tudni, életben marad-e, Attila elég furcsán, hosszas faggatózásra néhány szavas válaszokat adva árulta el végül a baráti Németh Andor házaspárnak, hogy mi történt.

Ami számomra a lényeg: gyönyörű másfél órát töltöttem azzal, hogy kétszer is elolvastam az Ódát, megkerestem Szabolcsi Miklós József Attila monográfiájának vonatkozó oldalait - már csak azért is, mert a középiskolából az maradt meg bennem, hogy a vers Szántó Juditnak szólt, Marton Mártáról sose hallottam. Szabolcsi szerint egyébként az Óda lényegében egy (vágyott) szerelmi aktus képe, de erről nem győzött meg. Bár, ha belegondolok abba, amibe korábban soha, hogy egy ekkor 28 éves fiatalemberről van szó, nem is olyan képtelenség... Viszont ha már arra (t.i. a monográfiában) jártam, elolvastam egy röviddel korábban született másik emblematikus József Attila-vers, A város peremén kommentárját (meg persze a verset is), amiben Szabolcsi egyenesen Lukács György Történelem és osztálytudat című, tíz évvel korábban született, nagyhatású könyvéhez hasonlítja. Továbbá elolvastam a Szilágyi-cikkben említett három Kosztolányi-novellát, a kiindulópont Barkohba mellett a Károly apját (ez, illetve ennek első változata, volt Kosztolányi első megjelent elbeszélése), valamint az Esti Kornél zseniális ötödik fejezetét, amely lenyűgöző freskó az akkori Budapest lézengő, fiatal, kávéházi művészvilágáról.

Olvasni jó.

(Véletlen vagy fátum: 28-a volt, négy hónapja halt meg Máté, akinek kedvenc írója-költője volt Kosztolányi.)

Bónusz: