Fontos és jó dolgok történtek a tapolcai választásokon: vereséget szenvedett a Fidesz, és vereséget szenvedett az MSZP (s mellékesen megint bebizonyosodott, hogy a magát a politikai senkiföldjén lehorgonyzó LMP nem tényező). Ja, igen, és győzött a Jobbik; ez ha nem is jó, de fontos, bár nem annyira. Mindjárt elmagyarázom, miért gondolom így.

Kezdjük a végéről: igen, a Jobbik náci párt, gyűlöletes eszmékkel, és én se szeretném, ha ők kormányoznák Magyarországot. Ettől még komoly esély van arra, hogy előbb-utóbb ők fogják. Nem azért, mintha a magyar választók többsége náci lenne, gyűlöletes eszmékkel. Bár… A magyar állampolgárok többsége utálja a cigányokat, ami önmagában nem bűn, de gyűlöletes következtetésekre vezet, és szörnyű következményeket okozhat. De az emberek nem cigánygyűlöletből, rasszizmusból szavaznak a Jobbikra. Hanem mert jobbnak, de legalábbis másnak látják, mint azokat, akik az elmúlt negyedszázadban kormányozták Magyarországot. Akik abba az undorító, elviselhetetlen állapotba hozták az országot, amiben ma vagyunk. Nem a tájékozatlan, apolitikus, a bármilyen demagógiát beszopó választópolgár hibája, ha nem lát lényegi különbséget a Fidesz és az MSZP között. Ugyanis nincs. Persze, Orbánék gátlástalanabbul, pofátlanabbul rabolnak, mint elődeik a hatalomban, és igen, az MSZP (és az SZDSZ meg az MDF) nem verte szét a demokratikus jogállamot. De lényegileg – hangsúlykülönbségekkel – egyaránt a kelet-európai rendszerváltással egyeduralkodóvá vált, a globális kapitalizmust képviselő és (a retorikától, propagandától függetlenül) feltétel nélkül kiszolgáló neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát követték, amely az emberek számára azonos a magyar gazdaság összeomlásával (ami ma számít, ami a GDP-t termeli, az döntően a multinacionális tőke számára végzett összeszerelő bérmunka), a munkanélküliséggel, a tömeges elszegényedéssel, sőt nyomorral, a társadalmi igazságtalanságok növekedésével.

A – „körön kívülről” érkező – Jobbik hitelesen tudja képviselni mindennek a kritikáját, elvetését, a rendszerváltás utáni (meg persze előtti) rendszer elutasítását éppúgy, mint a tőkés globalizációval való szembenállást. S ezt ügyesen kapcsolta össze a cigánykérdés rasszista megközelítésével meg a kifáradt magyar társadalom rendvágyával.

Az Új Egyenlítő című baloldali folyóirat február-márciusi számában Pétervári Zsolt politológus egy rendkívül érdekes, de szinte olvashatatlan tanulmányban (TGM hozzá képest lektűr) szélesebb – történelmi és nemzetközi – kontextusba helyezi a Jobbik felemelkedését. Egyrészt a Jobbik a 20. században Magyarországon az (internacionalista, kozmopolita) baloldalnál mindig erősebb keresztény-nemzeti jobboldal képviselőjeként lép fel. Másrészt azt mondja Pétervári, hogy az utóbbi években Dél-Európában előretörő szélsőbalos pártokat (a görög Sziriza, a spanyol Podemos, az olasz Öt Csillag) ugyanúgy a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika kudarca, társadalmi elutasítása hívta életre, mint a kelet-európai szélsőjobboldali pártokat. A neoliberalizmus a hetvenes évek végétől sikeresen látott hozzá a második világháború után Nyugat-Európában létrejött szociális piacgazdaság társadalmi konszenzust, belső békét teremtő szociális oldalának a felszámolásához, és ez a folyamat a kelet-európai rendszerváltással nemcsak kiteljesedett, hanem minden nemzetközi gátjától megszabadult. Csakhogy – figyelmeztet a politológus – az Európai Unió (elődjének, az EGK-nak) a létrejötte szorosan kapcsolódott ahhoz a háború utáni szociális rendhez, s annak a rendszernek a lebontása, illetve a „lebontó” rendszer válsága törvényszerűen sodorta válságba magát az EU-t is, utat nyitva a nemzeti, nacionalista törekvéseknek – és demagógiának.

Fontos volt, hogy a mai választáson újra pofont kapjon a Fidesz – és személyesen a kampányba magát belevető Orbán –, mert ennek a gengszterbandának 2018-ban el kell tűnnie a hatalomból (és lehetőleg általában is a politikai életből).

Ugyanilyen fontos az MSZP veresége, ez ugyanis (szükséges, bár nem elégséges) feltétele egy politikailag hiteles és sikeres, új magyar baloldali párt (valószínűleg nagyon lassú) létrejöttének. Az MSZP – hála a politikai kalandor Gyurcsánynak, majd az őt követő MSZP-vezetők tehetetlenségének és tehetségtelenségének – mint brand is folytathatatlanná vált. A nagy kérdés, hogy lesz-e egy olyan baloldali párt, amely a társadalom számára hitelesen képes megfogalmazni egy alternatívát, a jövőre vonatkozó víziót a megbukott „elmúlt huszonöt évvel” szemben. S hogy el tudja-e hitetni magáról azt is, hogy képes győzni.

A Jobbik sikerének a legfőbb tényezője ugyanis az, hogy ma egyedül róla hihető el, hogy legyőzi a Fideszt. Persze muszáj optimistának lenni: a leendő baloldalnak van még három éve. Vagy hét. Vagy…

*

(És akkor persze még szó sem esett arról, hogy van-e reális megvalósulási esélye egy másfajta gazdaság- és társadalompolitikának.)