...ebben a városban (Budapesten) élni. Persze, állandó az érzés, a nyomás, hogy az egyre undorítóbb, élhetetlenebb Orbanisztánban vagy, ostoba/cinikus/köztörvényes orbanidákkal körülvéve - de hát novemberben se szabad, hogy az ember átadja magát a ködnek és nyiroknak.

Szóval azt akarom mondani, hogy az elmúlt napokban többször is átéltem, hogy igazán jó ez a város, helyektől, eseményektől és mindenekelőtt emberektől jó. Ilyen esemény volt, amikor tíz napja a Szabadság téren Fischer Ádámmal énekeltünk vagy 150-200-an, két magyar népdalt meg az Európa-himnusszá vált Örömódát. Jó dolog énekelni, jó dolog együtt énekelni - és tudni, érezni, hogy miért énekelünk együtt. És óriási élmény, ahogy a minden póztól mentes világsztár karmester oldottan, humorral, de a dolgot halálosan komolyan véve betanítja, korrigálja, vezényli az alkalmi, dilettáns kart.

Kevesen voltunk akkor, pénteken a Szabadság téren, ez egy kicsit fájt, zavart, két nappal később viszont felemelő élmény volt a legalább százszor ekkora Az élet menetével sétálni. Az öröm lényeges tényezője volt a rengeteg fiatal. (A dal - különösen a soa-soha szóvicc - speciel nem tetszett.)

*

Ezen a hétvégén nem tüntettem (és vannak kétségeim, hogy a 26-ai tüntetésre elmegyek-e, de ez egy másik poszt témája legyen), helyette viszont - most először - százéves házakat néztem. Szombaton a II. kerületi Nyúl utca 6-ot, aztán a Károly körúti Röser udvart, vasárnap pedig másfél órás város- és építészettörténeti sétán voltunk, megint Budán, a Szilágyi Dezső tértől a Corvin téren át a Viktória szállóig, annak is százéves Hubay zeneterméig. Szépek voltak az épületek, de legalább ekkora élményt jelentettek az önkéntesek - a kávéról, kávéfőzésről mindent tudó és lelkesen magyarázó fiatalember a Röser udvarban (Kontakt kávébár) vagy a budai sétát vezető építész és zenetudós -, meg a legalább ilyen lelkes és kitartó közönség, megintcsak rengeteg fiatallal.

*

Volt színház is a héten: kedden a Koldusopera a Vígben (jó, de nem átütő, kivéve az ezúttal is lehengerlő Hegedűs D. Gézát), szombaton a Szkénén Székely Csaba trilógiájának második része, a Bányavakság (jó, jó, de a Bányavirág jobb volt). Az igazi élmény viszont csütörtökön a Nemzeti Színházban a MITEM színházi fesztivál keretében fellépő francia társulat volt egy költői bohózattal és azzal a keserű mondandóval, amit hajdan Fábry Sándor (utálom) úgy fogalmazott meg, hogy a hatalom a baszásnál is édesebb (elnézést!).

*

És akkor még nem beszéltem a jó embereknek és találkozásoknak arról a halmazáról, akiket/amelyet ezekben a napokban azért tapasztalok meg, mert elhatároztam, hogy ha már öregként, nyugdíjasként fizető munkára nem számíthatok, akkor végezzek valami önkéntes tevékenységet. Feliratkoztam az onkentes.hu oldalra, ma elmentem a Szenior Segítő Klub összejövetelére, ("KB-irnok" exblogger segítségével) felvettem a kapcsolatot L. Ritók Nórával, a berettyóújfalui kistérség roma falvaiban működő Igazgyöngy Alapítvány nagyszerű vezetőjével (lásd A nyomor széle blog), valamint két budapesti szociális segítő szervezettel; tájékozódom, ajánlgatom magamat, talán válogatok is.