De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?

Ugye nincsen teherszállító időgépetek,
hogy ólomnehéz szíveteket
visszavigyétek egészen odáig?
Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már
semmiképpen sem lebeszélni?
Ugye segítetek neki?
Ugye tudjátok, hogy csakis azért
szerveztük meg a szökését,
mert itthon belepusztult volna?
Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,
de nem hagyhattam meghalni a testvéremet?
Ugye nem álltok az útjába?
Ígérem, én nem megyek,
nem is akartam soha,
és most már mi értelme lenne?
Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,
amikor még fogalmunk sincs róla,
hogy rá egy fél évre Ceaușescut is lepuffantják,
mint egy veszett kutyát?
Igazán ki lehetett volna várni.
Ugye nem ástok vizesárkot oda?
Ugye nem helyeztek el taposóaknákat a fűben?
Ugye csak egy hangyaboly púposodik?
Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?
Ugye csak tréfáltatok?
Ugye azt fogjátok mondani erre,
hogy mi magyarok vagyunk,
és hogy ez nem ugyanaz?
De ti 1989 nyarán a románokat is?
Szóval őket sem küldtétek haza?
Senkit sem küldtetek haza?
Csakhogy most 2015-öt írunk?
Kicsi országban kicsi falu,
kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér?
Nekünk sem elegendő?
Akkor hát mi legyen?
Égig érő kerítés legyen?
Valahol a felhők között,
kerítés tetején üldögél a mindenható,
elgondolkozva lógatja a lábát,
nem látszik innen lentről
se bőre színe, se szeme vágása.
Ugye nem lövitek le az Istent?

A vers az Élet és Irodalom 2015. június 26-i számában jelent meg. Markó Béla költő, 1993 és 2011 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.)