Írni kéne valamit. Valamit arról, hogy nagy - nem is: hogy fontos ember volt. Az én generációm számára mindenképpen. De ezt majd megírják mások, jobban, mint én képes lennék rá. Annyit tehetek, hogy találomra felütöm egy könyvét, az anyja halála alkalmából írt A szív segédigéi-t, és bemásolom az egyik féloldalt (akinek volt kezében ez a könyv, tudja, miért "féloldal").
„Üres az ég”, mondta derűsen az orvos. „Árva a ház, nincs kacagás.” Aztán fáradtan, kis csuklásokkal és horkanásokkal meg-megszakítva a szeretkezésről értekezett, arról, hogy milyen is volna hát az a nagy szenvedély, hogy a nagy szenvedély az egyre személytelenebb zuhanás volna, mindent fölemésztő hullás, és ez a személytelenség ijesztő és vonzó, ijesztő, mert elveszett valaki, „én”, akit úgy szerettünk, és vonzó: lehetni bárki, akarni mindent. De szabad-e akarni mindent? Ez a kérdés. Okos szeme most szomorúan csillogott. „Érted?”
A verandán nem találtunk már senkit, kemény éjszaka borult fölénk, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt ránk a csönd, mely égbolt és csillag.
Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.
Utolsó kommentek