Hosszan tipródtam azon, hogy az „Életcserepek” sorozatba illesztve írom meg ezt a bejegyzést, talán Politika 1. címmel, végül is életemből mindent összevetve kb. három évtizedet újságíró voltam – sőt, vagyok most is, ezzel a bloggal. Aztán úgy döntöttem, mégse, mert nem én vagyok fontos ebben a történetben. Noha minden most következő mondat rólam is szól.
Megdöbbentem, persze, amikor reggel azt olvastam a hvg.hu-n (vajon meddig marad meg?), hogy mától felfüggesztették a Népszabadság írott és online megjelenését „a lap új koncepciójának kidolgozásáig”. Lementem a postaládához, némi meglepetésemre ott találtam a mai számot, címlapján a Rogán- és a Matolcsy-sztori újabb epizódjával. Ez megzavart kissé. A lap megszüntetéséről (hiszen a „felfüggesztés” nyilvánvalóan ezt jelenti) szóló hír olvastán – a megdöbbenés után – az első gondolatom ugyanis az volt, hogy már nem is olyan nagy kár érte, ez a lap már régen nem az, aminek látni szerettem volna, aminek lennie kellett volna. Az utóbbi napokban viszont éppen a Rogán- és Matolcsy-ügyekben folytatott tényfeltáró – netán Fidesz-körökből származó kiszivárogtatásoknak helyt adó – tevékenysége fontos és értékes volt; közérthetően és néhány tízezer megmaradt olvasóján túl terjedő hatással beszélt arról, hogy miben élünk. Nyilván ezért kellett azonnali hatállyal – úgy tűnik, a tervezettnél hamarabb – leállítani.
Megpróbálok végigmenni a fentiekben felskiccelt néhány állításon: mi történt/történik? miért fontos ez? mit jelentett a Népszabadság? miért nem fáj nekem (annyira) a lap megszűnése?
Ami történik, az pontosan jelzi a sajtószabadság helyzetét – általában is a kapitalizmusban (nem ez az utolsó marxista, „komenista” fogalom ebben a bejegyzésben), és konkrétan Magyarországon 2016-ban. Ma a lapkiadás, a sajtó – amely nem azonos a mindenféle esetleges és kétes betű- kép- és hanghalmazt is (is!) felvonultató médiával – elsősorban üzleti vállalkozás. Boldogabb (amúgy szintén kapitalista) országokban nem csak az, de elsősorban mégiscsak azzá vált mindenütt. A Népszabadság – noha máig a legolvasottabb országos politikai napilap – súlyosan veszteséges, zuhanó példányszámmal, tehát üzletileg indokolható a bezárás. Kicsit mélyebbre nézve a dologban viszont azt látjuk, hogy Magyarországon minden politikai napilap ráfizetéses, csak hirdetések formájában megjelenő állami – és az államihoz, az államhoz kapcsolódó – dotációval vagy másutt elért nyereségből, ú. n. keresztfinanszírozással lehet fenntartani őket. Már ha akarja a tulajdonos. A Népszabadság tulajdonosa (akiről írásom pillanatában nem is lehet pontosan tudni, ki az, mert a Mediaworksbe, amely tíz napja már a megyei napilapok felét is birtokolja, az elmúlt napokban állítólag bevásárolta magát Mészáros Lőrinc – vagy egy mészároslőrinc) nem akarja. ”3,3 milliós nemzetünk” (v. ö. a népszavazás orbáni kommunikációja!) ugyanis kiveti egészséges testéből ezt a mételyt, és tovább nem áldoz rá egy (stadionépítéstől elvont) fillért sem.
Viszont Magyarországon a sajtó ma nem elsősorban üzleti vállalkozás, hanem – mint azt a 70-es években kezdő újságíróként a fejembe verték – hatalmi eszköz. Az origo, a Klubrádió, a hajdani közrádió és a köztévé, a kereskedelmi rádiófrekvenciák (Sláger, Danubius, Neo, Class FM) története mind ezt példázza. „A sajtó kollektív szervező, agitátor és propagandista” hangzott a lenini tanítás (igaz, hogy Lenin ezt a pártsajtóról írta), és ha visszagondolunk a „migráncsos” olimpiai tévéközvetítésekre, akkor jól láthatjuk a lenini tézis igazságát.
Szegény Népszabadság, amely a rendszerváltáskor ez ellen lázadozva tett szert új, megbecsült és szakmailag nívós arculatra, ennek lett az áldozata. De nem most. Most csak beteljesedett a végzete, s hogy így történhetett, abban ő is vétkes.
Az 1956 késő őszén a Szabad Nép utódaként a Párt központi orgánumaként induló lap története természetesen elválaszthatatlan az MSZMP, majd az MSZP történetétől – még ha az utóbbi 26 évben görcsösen igyekezett is elhatárolni magát a szocialistáktól. Az alapvető problémát az okozta, ami az MSZP eljelentéktelenedését is: a lap törzsolvasói (az MSZP törzsszavazói) baloldaliak (igen széles fogalmi és értéktartománnyal, de mégiscsak elkötelezetten), miközben a lap – a liberalizmussal kokettálva – megpróbált ideológiailag, politikailag semleges, sőt ideológiamentes maradni, ami képtelenség egy politikai lap esetében. Az olvasók egyre kevésbé ismertek magukra a lapban (a hajdani szavazók a pártban), plusz lapáremelések. A Népszabadság az elbulvárosodásban keresett magának kiutat, amihez az előző tulajdonos, a Blikket is kiadó Ringier mutatott utat, s amely beteljesedett a jelenlegi főszerkesztő regnálása alatt. Cikkek sorának elolvasásától riasztottak el a sportújságírói „humorral”, odaerőltett címek, a „blikkes” szenzációhajhászással megfogalmazott, felületes írások. Miközben persze értékes, igényes dolgok is voltak, mindenekelőtt a Hétvége mellékletben, de (a Bächer-utód, bocsánat) Kácsor Zsolt tárcáit is imádtam. És „becsúsztak” politikailag jó, sőt kiváló tudósítások, elemzések, pl. N. Kósa Judittól vagy Bita Dánieltől (akit én még tíz éve mint egyetemista blogger bitadanit kezdtem olvasni). De hát az eredeti mindig jobb – és olcsóbb!; aki bulvárra vágyik, az Blikket vagy Borsot vagy más szemetet fog venni, vagy egyszerűen marad az ingyenlapoknál.
Nem tudom, hogyan fejezzem be. Számomra az újságírás (igen, lesz még szó róla az Életcserepekben is) életem fontos, időtartamban is jelentős része volt, igényes szakma, és – nem tagadom – politikai elköteleződés. Csak így tudok nézni az (immár néhai) Népszabadságra – és egy remélhetően valamikor majd megszülető baloldali lapra.
Utolsó kommentek