"József gyönyörködve hallgatta őt, s a nyelvtani forma, amelyben Eliézer tehetsége szerint kifejezte magát, semmi fanyalgást nem keltett benne, és nem botránkoztatta meg, hogy az öreg énje nem öltött határozott körvonalakat, hanem mintegy visszafelé nyílt meg, a múltba, elárasztotta a saját személyiségén túl levőt, és bekebelezett olyan élményanyagot is, melyre emlékezve s melyet fölidézve, tulajdonképpen s napvilágnál tekintve a dolgokat, első személy helyett harmadikat kellett volna használnia. De hát egyáltalában jelent itt valamit az a "tulajdonképpen", és vajon az ember énje egyáltalán ridegen önmagába zárt s szigorúan időbeli-testi határai közé szorított valami-e? Azok az elemek, amelyekből fölépül, nem tartoznak-e a világhoz előtte s kívüle is, és az a föltevés, hogy valaki nem azonos senki mással, vajon nemcsak a rend és a kényelem kedvéért megállapított elv, mely szándékosan figyelmen kívül hagy minden átmenetet, ami a személyes öntudatot az általánossal összeköti? Az egyéniség gondolata végre is abban a fogalomsorban áll, mint az egységé és egészé, összesé, mindené, és a megkülönböztetésnek általános szellem és egyéni szellem között akkoriban korántsem volt olyan hatalma a lelkek előtt, mint a mában, amit elhagytunk, hogy egy másik máról meséljünk, melynek kifejezésmódja a maga fölfogásáról hű képet ad, amikor a "személyiség" és "egyéniség" ideái helyett csupán oly tárgyilagos megjelöléseket ismer, mint "vallás" és "hit". (Sárközi György ford.)

Szép, hosszú listám van az elolvasandó könyvekről, de fütyülök rá. Tegnap - harminckilenc év után - ismét leemeltem a polcról a József és testvéreit, s "nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége". Tényleg "mélységesen mély..."