"Mig megvilágosúl gyönyörû
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erõket odakint s az
ösztönöket idebent..."
Ez az ünnepi - vagy "ünnepi"? - bejegyzés József Attila versével fog befejeződni. Természetesen. Természetesen, még akkor is, ha A város peremén írása óta eltelt több mint nyolc évtized alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a világ, benne a munka, a gyárak, s a gyárakban dolgozók, viszonyuk egymáshoz és - bármilyen ósdinak tűnik is a valóságot ma is leíró szó - kizsákmányolóikhoz.
Lehetne - kéne - most írni arról, a munkások érdekérvényesítő harcának feltételeit alapvetően megváltoztató technikai fejlődésről, amely lényegében felszámolta a sokezres gyárakat, a munkásmozgalom legfőbb színtereit. Írni a részmunkaidővel, munkaerő-kölcsönzéssel, féléves szerződésekkel, minimálbérrel és zsebbe juttatott (vagy végül mégsem juttatott) és ezért nyugdíjat sosem "termelő" fizetéssel sakkban tartott dolgozókról. És persze a közmunkásokról, akik még minimálbért se kapnak, de a falvakban ezáltal tökéletesen kiszolgáltatottak a munkát "adományozó" vagy megvonó polgármesternek. Lehetne és kéne írni a rendszerváltással létrejött és baloldalinak nevezett kormányok által is híven szolgált neoliberális rendszerről, amelyet a mai cinikus kormányzat - antiliberális szlogenek közepette - csak tökéletesített azzal, hogy lényegében szétverte a Munka Törvénykönyvét, felszámolta a kötelező társadalmi érdekegyeztetés fórumait, gyakorlatilag lehetetlenné tette a sztrájkot - és pofátlan, állami szintű lopással, rablással mélyítette el a jövedelmi különbségeket. És még sok mindenről lehetne írni...
Vagy tüzelni az apátiába süllyedt társadalmat, hogy "kaszára, kapára!"...
Vagy ünnepelni, azzal, hogy legalább tudatosítjuk magunkban, hol, hogyan élünk. És hogy ezen csak mi magunk tudunk változtatni. Talán.
*
József Attila: A város peremén
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esõk
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetõt -
hiába törli a bú szivünkrõl
a rákövesedõt.
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyû társadalom
öntõformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hû
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mû
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedû.
Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.
Gyõzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.
Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De õ csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erõs csak az lehet,
ki velünk van teli.
Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktõl,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!
Mig megvilágosúl gyönyörû
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erõket odakint s az
ösztönöket idebent...
A város peremén sivít e dal.
A költõ, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
A költõ - ajkán csörömpöl a szó,
de õ, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövõbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
Utolsó kommentek