Nem tűntem el, nincs semmi bajom, viszont nagyon el vagyok foglalva, ezért nem születnek hosszabb ideje új bejegyzések. Viszont akkor folytatom a régi bejegyzések reciklálását. Egy meglehetősen hosszú, csaknem napra pontosan tíz évvel ezelőtti (2008. október 17-i) bejegyzés, még az istenben boldogult Freeblogon látott napvilágot. A címe: Platen-Rás dialógus a jóról és a rosszról. (Az eredetiből átmásolt bejegyzésben szereplő Metazin-linkek sajnos már nem élnek.)

*

Platen barátommal élvezetes levéleszmecseréket folytatunk a legkülönbözőbb témákban; ezek izgalmát és értékét a generációs különbség, származásunk, neveltetésünk, világlátásunk eltérő volta adja. Gondoltunk már arra is, hogy ezeket közös blogon tegyük közkinccsé. Addig is, míg ezen eszme (projekt) testet ölt, párhuzamosan közöljük egy-egy vitánk szerkesztett változatát, először a legutóbbit. Ez egyben a Rásblog 50. bejegyzése.

A kiindulópont a Metazin Van-e visszatérés az erényhez? c. cikke volt. A brit filozófusok és politikusok véleményét idéző írás szerint „korunk válsága nem anyagi, hanem erkölcsi természetű", „a mai társadalomban senki sem tudja megmondani, mi a jó, mi a rossz." Edward Skidelsky filozófus a liberalizmust teszi ezért felelőssé, amely „megfosztotta az életet etikai értelmétől... A liberális felfogás úgy szól, hogy az ember majd a legjobbat választja, csak legyen választási lehetősége... Az egyének autonóm fejlődésének romantikus eszméje a fogyasztás kultuszába torkollott." (Az eredeti hivatkozásokat is linkelő Metazin-cikk itt olvasható)

Platennek a cikk trambulinként szolgált: 

Nagyon súlyos tévedés, hogy „ma senki nem tudja megmondani, mi a jó és a rossz"!
Hát hogyne tudná! Szerintem bármelyikünk tudna kapásból írni egy tízparancsolatot (ne bántsd a másikat, igyekezz úgy viselkedni, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek, ne cselekedj haragból, hirtelen felindultságból stb.) Az emberek zöme tudja, hogy nem erényes belerúgni egy hajléktalanba, meglopni a másikat, megölni vagy megnyomorítani embertársunkat.
Az igaz, hogy a társadalom nem lett boldogabb, és ez részben visszavezethető a szabadságeszmék terjedésére. Szabadság csak akkor létezhet, ha vannak határai. Ha nincsen lehatárolva, hogy mit tehetek meg és mit nem, elveszettnek érzem magam. Viszonyítási pont nélkül súlytalan állapotba kerülünk: jó dolog lebegni az űrben, de az emberi test képtelen hosszabb ideig elviselni, mert nem így "tervezték". Csak akkor lehetünk szabadok, ha saját magunknak megállapítunk bizonyos határokat.

Vannak társadalmilag megállapított határok, és felvetődik a kérdés mikor és mennyire lehet ezeket feszegetni, lerombolni; hogyan tudjuk előre belőni, hogy egy határrombolásnak milyen következményei lesznek?

A dolog kapcsolódik 68-hoz is: új erkölcsöt, új társadalmat akartak világszerte az akkori fiatalok, azonban az idealizmus nem állta ki a gyakorlat próbáját. Sem a radikális individualizmus, sem a radikális "kommunizmus" (itt most közösségi alapú szerveződésre gondolok) nem vezethet az európai ember boldogságához.

Az erkölcsök hanyatlása látszólagos, ugyanis ebben nagy szerepük van a multinacionális vállalatoknak. Náluk nincsen értékrelativizmus, teljesen nyilvánvaló, hogy csak az anyagi javak megszerzésére hajtanak. Szemben velük az egyes emberek szerintem tudják, mi a jó és a rossz, csakhogy látva a világ működését, a túlélésért vagy csak egyszerűen a javak megszerzésért hajlandók túllépni jón és rosszon ott, ahol nem olyan közvetlen és nyilvánvaló tetteik hatása.

Rás válaszát egy Ady-sorral kezdte:

„Minden egész eltörött." (Kocsi-út az éjszakában)

A probléma az egységes - legalábbis a "keresztény világra", Európára érvényes - normarendszer, etikai alapú világszemlélet széthullása. A "jó" és a "rossz" csak a mindennapi valóságon kívül, afelett létező, azt szabályozó ideaként, kategorikus imperatívuszként értelmezhető. Márpedig ez megszűnt, amikor először a ráció nevében kérdőjeleződött meg ezeknek a (persze a történelem folyamán nagyon is változó tartalmú) normáknak, erényeknek az általános érvényessége. A következő lépés az egyént felszabadító, a sokféle érdek és érték egyenrangúságát, a pluralizmust hangsúlyozó liberalizmus volt. A 20. század vége pedig megtette a döntő lépést az értékrelativizmustól az értéknélküliségig. Ami persze megszülte önmaga tagadását, az érték - a felettem, az egyén felett álló, a magatartásomat (és a többiek! magatartását) szabályozó érték - iránti vágyat. A jobboldali, kollektivista (ma csak jobboldali kollektivizmus van a kelet-európai eszmei piacon) keresztény, nemzeti politikai irányzatoknak éppen ez a vonzerejük, hogy ismét kötelező értékekről, eszmékről beszélnek.

Azt mondod, mindenki össze tud állítani magának egy tízparancsolatot; igen, csak ez nem "a" Tízparancsolat. Sajnos nem igaz, hogy "az emberek zöme tudja, nem erényes dolog belerúgni a hajléktalanba, meglopni a másikat". Az emberek zöme erről egyszerűen nem gondol semmit, s a maradék jelentős része minden gond nélkül belerúg (konkrétan vagy képletesen) a hajléktalanba. Nem az utóbbiak a probléma, hanem az előbbiek! A középkorban - vagy ma a cigányoknál - ugyanis egyértelmű volt az erkölcsi parancs: segítenem kell, hajlékot kell nyújtanom neki!

Platen:

Abban igazad van, hogy a ráció nevében kérdőjelezték meg a régi erkölcsi rendet, de a felvilágosodás programjában eredetileg az szerepelt, hogy az emberi nem felnő a parancsolatok nélküli világhoz, kijön a vakhit által irányított világból és maga lesz képes arra, hogy eldöntse mi jó és rossz (az egyértelmű, hogy ez a program nagyon korán félrecsúszott, legalábbis úgy nem valósult meg, ahogy megálmodták).

Az egyéni "tízparancsolat" valóban nem a Tízparancsolat, de ugyanakkor megmutatja, hogy van az embereknek egyfajta elképzelésük az erkölcsről. Én tényleg nem gondolom, hogy az emberek zöme ne tudná, hogy nem szabad meggyalázni egy hajléktalant (hiszen nem általános, hogy naponta a hajléktalanokba rúgnának az emberek). És persze nem is nyújtanak nekik hajlékot, hiszen a modern állam átvette az egyháztól a gyámolító szerepet (az más kérdés, hogy a modern állam egyre több diszfunkcionalitása jelenik meg). Tény, hogy nincsen meg az erkölcsi parancsból következő jótékonyság, de vannak intézmények, melyek ezt pótolni tudnák (és egy-egy katasztrófa utáni gyűjtés megmutatja, hogy az emberek tudják, hogy ha nekik több jutott, akkor segíteni kell a másikat).

Rás kitart pesszimista álláspontja mellett, és a történelemre is hivatkozik:

Attól tartok, megint előjött a kettőnk közti, elég jelentős szemléleti különbség: te igyekszel mindent pozitívan nézni, mindent úgy megmagyarázni, hogy a dolgok alapvetően rendben vannak, én meg itt játszom a kötekedő, zsémbes vénembert.  

Az erkölcsi világrend (Kant) már akkor felborult, semmissé vált, amikor az I. világháborúban emberek tömegei tanulták meg, hogy - Tízparancsolat ide, Tízparancsolat oda - ölni szabad! A holokauszttal - a magyar és a német „többségi" társadalom akkori viselkedésével pedig végképp értelmezhetetlenné vált a „jó" és a „rossz".

Hajléktalanok: nem az állam és nem az egyház szerepéről - jól vagy rosszul ellátott feladatáról - beszélek, hanem az egyes emberekről, a bennük lévő - felebaráti szeretetnek is nevezett - erkölcsi felelősségről, illetve ennek hiányáról. És persze arról a ma már Magyarországon ugyancsak többségivé vált véleményről, hogy a szegények elsősorban maguk tehetnek a helyzetükről. Van ebben a véleményben persze jó adag önvédelem: egyrészt a felelősség hárítása, másrészt az az öntudatlan vélekedés/remény, hogy "én szorgalmas vagyok, ügyes vagyok, velem ez nem fordulhat elő". 

És most marxista leszek: az erkölcs társadalmi termék, kifejezi az adott társadalom helyzetét, állapotát (s persze vissza is hat rá). Egy (viszonylag) zárt, tömegeiben a külvilágtól elszigetelt, nagyon lassan változó és szilárd szerkezetű, hierarchiájú társadalomra volt jellemző az egyértelmű, magától értetődő és kötelező erkölcsi felfogás, az erények és vétkek általánosan elfogadott hierarchiája - ami ideológiaként egyúttal biztosította a társadalom összetartását, a rend(szer) változatlanságát is. Amikor a feltételek megváltoztak - a világ kinyílt -, akkor mindez kétségessé vált, kétségessé tehetővé vált. Ebben az értelemben - társadalmilag (hogy úgy mondjam: materiálisan) - indokolttá vált az értékek, s benne az erkölcs megrendülése. Amitől viszont az emberek elvesztik a fogódzót. Ez nem probléma addig, amíg megtalálják másban, pl. az anyagi, társadalmi érvényesülésben vagy annak az ígéretében. A beszélgetésünk alapjául szolgáló cikk arról szól, hogy egy nagyon bizonytalanná vált világban az emberek megint a stabil - az objektív világon kívüliségük miatt stabilnak tekintett - értékekben, az erkölcsben keresnek  fogódzót.

Az alapprobléma, hogy mi ketten ezt a világot látjuk másnak. De neked van igazad, mert az én véleményemmel nem lehet élni és élvezni az életet. Még szerencse, hogy én se ezzel a tudattal élem a napjaimat.

Rás pesszimizmusa és cinizmusa elől Platen az élethez, a józan észhez menekül:

Igen, úgy gondolom, hogy van egy szemléletbeli különbség kettőnk között. Talán az életkorból is levezethető különbözőségünk. Nagymamám, aki átélt háborút, kitelepítést, férje kuláklistázást stb. stb. 15-20 éve azt mondta nekem: Az emberek alapvetően gonoszak! Két idézet:

Rén zhí chú xíng bén shán - Az ember eredendően jó (Háromszavas Kánonkönyv első mondata, melyből a kínaiak korábban írni és olvasni tanultak).

Rás kommentje egy korábbi bejegyzéshez: „Platen: Gondolkodtam a dolgon; a túlélés egyetlen esélye, ha nem tanuljátok meg tőlünk, hogy ocsmány a világ. (De lehet, hogy a félmondat helyesen így hangzik:... ha nem tanuljátok meg tőlünk ocsmánynak látni a világot.)"

Nyilván én is a saját tapasztalataimból indulok ki, és könnyen lehet, hogy túlzottan kegyes volt hozzám az élet. Van egyfajta „közhangulat", mely állandóan az arcunkba vágja, hogy a világ rossz irányba megy, az emberek en bloc gonoszak, minden süllyed, szétesik, degenerálódik. A sokat emlegetett „közép eltűnése" ez, melyet furcsa módon két oldalról is igyekeznek felemészteni: a média, melyben a hírérték kb. egyenértékű a negatív eseményekkel. A másik oldalról az egyház (elsősorban a katolikus) próbálja elhitetni velünk - valamiféle álságos romantikát keltve egy olyan világgal kapcsolatban, mely leginkább a teológusok agyában létezett - hogy a szekér lefelé megy ahhoz képest, ami a középkorban volt. És ezt még megtoldják azzal a nézettel, hogy az ember eleve bűnös, állandóan marnia kell magát, félnie kell. Ez bizonyos szempontból akár jó is lehet, hiszen nem árt az önvizsgálat, de ugyanakkor egy olyan teher, mely megalapozza az állandó frusztrációt is.

Igaz, elvesztettük az erkölcsi stabilitást, vágyunk vissza a meleg akolba, ami átlátható volt, ahol egész volt minden (bocsánat, én nem vágyom oda!) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt nekem is világfájdalmas korszakom. VOLT! Az életélvezet nekem nem csak öncél - bár nem hiszem, hogy az egyéni kisugárzásom meggyógyítana bárkit is a világ másik pontján, vagy akár egy háztömbnyivel odébb. De ma Magyarországon éppen a pesszimizmus a (nem csak gazdasági) stagnálás egyik oka. Állandóan beiktatnak az emberek egy „de" szócskát, letörve ezzel a lelkesedést, lekötözve a tettet. Eleve „nem"-mel vagy „az a baj"-jal kezdjük a mondatainkat. Nem hiszem, hogy meg tudnám ezt változtatni, csak szimplán reménykedem, hogy egyre többen leszünk, akiket ez zavar és megpróbál másképp gondolkodni az egészről.

Az újabb fordulóban Rás - félretolva szkepszisét - szintézist ajánl:

Én is azt gondolom, amit a kínai Kánonkönyv (és Rousseau) mond: az ember eredendően jó. Csak tudom - és kénytelen vagyok figyelembe venni -, hogy ez az eredendően jó ember bekerül egy közegbe - család, társadalom, annak különböző intézményei, érdekei lesznek, harcra kényszerül stb. -, ami aztán formálja. Indíttatásától, szubjektív szándékától függetlenül, nem biztos, hogy jó irányba.

A minket ma körülvevő világot tönkretette az a néhány nemzedék (beleértve az enyémet), amely különböző okokból, indíttatásokból - hol az egyéni szabadság, a béklyók alóli megszabadulás, hol a (nemzeti vagy osztályszempontú) közösségi ethosz nevében, hol (a szédító tudományos és technikai fejlődés által megalapozott) materiális gyarapodás lázában égve, hol háborúkat, üldözéseket szenvedve - érvénytelenné, semmissé tette azokat a normákat, amelyek évszázadokon át szabályozták az emberi közösségek életét, amelyek elviselhetővé tették a "Siralom völgyét" is.

 Az a (szó legtágabb értelmében vett) kulturális váltás, ami a te nemzedékedet élesen megkülönbözteti az előzőektől, esély arra - de ez nem tény, csak esély! -, hogy a történelmi alapú szétesettséget, az ebből fakadó depressziót meg lehessen haladni.

Platen - feltolva (divatos) rózsaszínű szemüvegét - elfogadja:

Valóban van egy esélyünk, majd 15-20-25 év múlva kiderül, hogy használtuk ki. És valóban több kell, mint  egyéni boldog emberek - nekik össze kellene fogniuk, hogy még több boldog ember legyen. És akkor most nem teszek ide egy de szócskát ....