Nem írtam két héttel ezelőtti, négynapos prágai utazásomról, mert - mint azt egy válaszkommentben jeleztem - nincs időm, energiám rá. Minthogy azonban többen (a kettő az már több) reklamáltak, most mégis valamit iderittyentek. Sovány dolog lesz ahhoz képest, amit írni kéne és lehetne, de most erre futja. A bejegyzés végére azonban belinkelem Attila barátom egy évekkel ezelőtti nagyszerű prágai útijegyzetét.
Szóval, nagyon jó volt. Már csak azért is, mert nagyon rég - hivatalos utakat leszámítva soha - nem voltam egyedül külföldön, és természetes dolog, hogy az ember azonnal meg akarja osztani az élményt az útitárssal. Ugyanakkor alkalmazkodni is kell a másikhoz, a másik (évtizedek óta: a feleség) tempójához, érdeklődéséhez - ez azért nem szokott nagy gondot jelenteni. Most azonban rákaptam annak az ízére, hogy teljesen szabadon bóklászhatok, akkor állok meg valahol, ha engem érdekel valami, akkor pihenek, amikor nekem van rá szükségem, s ha éppen eltévedek, hát, magamnak tévedek. Jó dolog, lubickoltam benne.
Hogy azért érdemi dolgokról is beszéljek: Prága fantasztikus város. Természetesen nem most voltam először, de négy (na jó 2 plusz két fél) napom még nem volt benne. Az utcáiból, épületeiből sugárzó történelem - talán a sok szempontból közös múlt miatt is - kicsit Bécsre emlékeztetett, annak birodalmi nagyképűsége nélkül. Prága közvetlen, emberi, és ezt a turisták siserehada se tudta elrontani. Az ember persze összehasonlítja saját - ugyancsak közép-európai, hajdan Monarchiabeli - városával. Szeretem Budapestet, de folyton azt éreztem, hogy nem álljuk a versenyt. A Hradzsinban eredeti középkori épületek (Szent Vitus és Szent György székesegyház, Arany utca stb.) között sétálva nem értettem, hogy mit akarunk mi a budai Várral. (Jó, Savoyai Jenő szobra elől vagy a Halászbástyáról lélegzetelállítóan szép a város panorámája.) És ne jöjjön senki azzal, hogy igen, mert a háborús pusztítás... A Mátyás-templom, a Halászbástya meg a többi középület "eredeti" formájában is 100-120 éves csinálmány. És ezzel legyünk tisztában akkor is, amikor őrült diktátorunk az "eredeti" formájában akarja uralni a Várat. De ez zárójeles gondolatfutam volt - bár Prága, Prága autenticitása ihlette.
Súlyos mulasztás volt, de valamiért a korábbi látogatásokon kimaradt a Zsidóváros, a zsinagógákkal és a régi zsidó temetővel. A temetőbe a Pinchas zsinagógán keresztül lehet bejutni. A zsinagóga lényegében dísztelen, de fehér falain egyforma betűkkel ott sorakozik a 70 ezer csehországi zsidó áldozat neve. meg a koncentrációs táboroké. Utána a temető, amelyben ortodox zsidó temetőkre jellemzően egyszerű, düledező, héber feliratú sírkövek, több évszázadból. Amikor az ember kilép a templomból a temetőkertbe, az az első benyomás, hogy milyen kicsi. Aztán kiderül, hogy nem is. És noha (mint már céloztam rá) jól tolerálom a turistákat, vagyis azon embertársaimat, akik történetesen ugyanazt akarják látni, mint én, ez azért olyan hely, ahol az ember szívesen egyedül maradt volna a gondolataival, érzéseivel. Egyébként egészen szürreális, hogy a sírkövek közül föltekintve közvetlen közelben lakóházakat - életet - látsz.
A Vencel tér (és környéke) szecessziós és art deco épületei, köztük a Lucerna gyönyörű passzázsa. Amiről megint eszembe jut, hogy ifjú koromban mennyi mindent hagytam ki. A 60-as, 70-es években a Lucerna nagyterme vezető közép-európai rock- és dzsesszhelyszín volt. Károly híd - minden bédekker központi eleme. Bóklászás az Óvárosban és a Kis oldalon - euforikus élmény, tényleg. És persze sörözők - a Pilsner Urquellnek is más íze van ott -, omlósra főtt csülök szósszal, káposztával, knédlivel...
Na jó, jöjjön Attila korrekt, gyönyörű fotókkal illusztrált prágai útijegyzete
Utolsó kommentek