"Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon..."
Sokféle lehet az emlék és az emlékezés is. Annak, amire - akire - most emlékezem, persze semmi köze Aranyhoz (illetve ez se igaz, mert szerette), mégis, ahogy ideültem, hogy írjak róla valamit - mert öt éve halt meg - a Toldi Előhangja jutott eszembe. Sokféle lehet az asszociáció is.
Már nem hatódom meg, és szomorú se vagyok, ha Mátéra gondolok. Hiszen jó gondolni rá, jó tudni, hogy benne volt az életemben. Mi az, hogy volt? - benne van. Hogy e bejegyzés már refrénszerűvé vált szavával éljek: sokféleképpen. Például úgy, hogy egyáltalán nem nézek tévét. Egy évtizeddel ezelőtt is keveset, de azért csak megnéztem a fél 8-as híradót, egy-egy-filmet, focimeccset. Máté azonban kifejezetten ebben az időben - az ő vacsoraideje után - akart velem (hosszan) beszélgetni, így hát leszoktam a tévéről, és ez így maradt. Így maradt az is, hogy a teliholdról, a gesztenyéről vagy egy bizonyos helyről a nyári uszodámban, ahol kikapcsolom a mobilomat, ő jut eszembe. Arról már nem is beszélve, hogy rendszeresen járok a Gödöllői-dombvidékre.
Hiányzik, persze. Ő is, meg az az univerzum, amit jelentett, s aminek rajta keresztül hosszú éveken át részese voltam.
Nem mondom, hogy "nyugodj békében" - már csak azért sem, mert ez képtelenség lenne, egyszerűen stílustalan. Sokkal jobb, sokkal szebb, méltóbb emlékezés, amit Peti írt a temetői emlékezés csúcspontjáról. Biztos vagyok benne, hogy ha van túlvilági élet, akkor ő boldogan mosolygott. (A fenét "mosolygott", az nála valahogy mindig vicsorgás volt.)
Szerettem.
Utolsó kommentek