Tegnap megint meghalt egy barátom. Nehéz írni róla. Tinédzser korom - de mondhatom, felnőtté, gondolkodó emberré válásom - (egyik) meghatározó alakja volt. Sokáig legközelebbi barátaim egyike. Már régen nem találkoztunk, és évtizedek óta nem beszélgettünk - legfeljebb nagyritkán csevegtünk. Vagyis barátként már rég elvesztettem; azt hiszem, valamikor (azt se tudom, mikor, miért) egyszerűen már nem voltam érdekes számára. Talán zavarta, hogy egykori önmagára emlékeztetem, akin túllépett - vagy átlépett. Attól még engem hozzáköt a közös múlt. Fáj a halála, még ha tudtam is, hogy régóta beteg. És persze magamat is siratom, hiszen a múltammal együtt lassan én is eltűnök. Fél évvel fiatalabb volt nálam...

Szerző: rás  2020.11.08. 22:10 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr6816278442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2020.11.09. 00:21:10

nem az apám, csak anyukám férje volt 35 évig, ezeket szokta volt mondani:
Aki elfogadta a bölcsőt, fogadja el a koporsót.
Az lesz, ami a bulletinban meg van írva.

Egy nagyon fiatalon elhunyt kislány/35éves/szomorú édesanyja mondása: Nem az megy el, aki koros, hanem, aki soros.
Ne pánikolj magad miatt, korai még neked, és nem áll jól.Arra gondolj, hogy minden napod békében teljen el, igenis önző az ember, senkit nem képes feléleszteni fizikailag, de el tud merengeni, történeteket felidézni az elhunytról, és ha jobban vizsgálja saját magát a viszonyukat is megérti.
süti beállítások módosítása