(Pontosabban mondattöredék)

"Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s melyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy másik, nem hozzánk tartozó történés részlete..."

És vagy húsz oldallal később immár egy teljes - a regényben rövidnek számító - mondat:

"Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulást megelőző halott idő nagyon sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt, másrészről túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és csúnyább, mert árnyékosabb, s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca, kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt, volt is valamelyes emlékező vagy nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismerhettem, ismeretlenségében azonban inkább rám, magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe."

Szerző: rás  2021.03.26. 17:03 7 komment

Címkék: Nádas Péter Emlékiratok könyve

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr4116481232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2021.03.26. 22:16:20

Proust is így futtatja a gondolatait.

Holnap oltanak bennünket másodszorra. Így én ma már nem olvasok, mert 7h 10' kell mennem, és nagyon megerőltető nekem, mert 10-12-ig szoktam aludni. Jó olvasást, éljen a szellemi épség, mert ebben az országban ragályos a hülyeség, a covid meg felturbózza.

rás · http://ras2.blog.hu 2021.03.27. 18:45:47

@Dupla: De akkor az egy más szöveg lenne. :)

Dupla · https://doppeldupla.home.blog/ 2021.03.28. 10:27:24

Igen, egy érthetőbb szöveg lenne. Nekem nem igazán tetszik az egy mondatba sűrített extrém kontradikció, a szöveg egyfajta "lebegése". Kicsit olyan, mint Hegel írásai, melyek egy nagyon sajátos belső logika alapján íródtak. Ha nagyon pontosan olvasod és elemzed a szöveget, felszínre kerülnek azonban az említett ellentmondások (amire aztán lehet azzal legyinteni, hogy ez szépirodalom, itt mindent lehet). De íme egy érdekes adalék a mű keletkezéséhez: „Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem sem ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. és semmi más nem foglalkoztatott jobban, mint a saját életem kioltásának gondolata. Mivel azonban se magamat megölni, se meghalni nem tudtam, dolgozni kellett. A munka azt jelentette, hogy sima, biztos, nyugodt mondatokat írok félájult állapotban, olyan mondatokat, melyeknek se értelme, se józan interpunkciói nem közvetítenek semmit valóságos érzelmeimből, s így megint csak ott állt előttem a sürgető gondolat, hogy meg kell gyilkolnom magam. A szorongás csomókat, rögöket képez a torokban és a gyomorban; csomókat és rögöket köptem kijelentő módban. Egymás mellé rendelt kijelentéseim viszont olyan testet adtak a szövegnek, mely immár nem a jó tanuló automatizmusával alkalmazott központozástól nyerte el alakját és belső, gondolkodói szerkezetét, hanem a mellérendelés módjától, és ritmusától. A megtalált zene borzongatóan vad és egyáltalán nem hiteltelen képzettársításokra ragadott. Mégis, mintha csupán a hangomat tornáztattam volna, igaz, sajátos skálán. Elbeszélői modorommal kapcsolatos gondjaim életemnek ebben a szakaszában tematikus kérdésekké váltak. Rájöttem, hogy leplezetlen énemet a démonok gondosan eltakarják, s csak akkor húzzák el kezüket kicsit, ha a haláltól való félelmemben a képzeletemre bízom magam. "
És egy adalék az adalékhoz: Hessétől a Siddhartát olvasom éppen. Hesse elétében két súlyos krízis volt, az első kapcsán egy öngyilkossági kísérlete is volt. Irodalmilag ezt feldolgozza a Pusztai farkasban és a Siddhartában is. Hesse azonban szemben Nádassal nagyon ügyel arra, hogy a történet és a szereplők belső monologizálása átlátható és követhető legyen.

rás · http://ras2.blog.hu 2021.03.28. 10:53:11

@Dupla: Egyrészt nem hiszem, hogy van értelme összehasonlítani Nádast és Hessét (már eltekintve attól, hogy mindkettő nagy író, és mindkettőt nagyon szeretem); az öngyilkosság-gondolat életrajzi ténye ebből a szempontból szerintem irodalmilag irreleváns. Stílus, a szöveg hömpölygése, az asszociációs technika szempontjából (mint arra Egy nagyi is utalt) inkább Proustra emlékeztet (aki szintén nehéz, és a mai olvasó számára - jó: az én számomra - egy idő után unalmas, ami azért Nádasról nem mondható). Azt hiszem, találó viszont a Hegel-párhuzam: valóban meg kell találni a belső logikát, így azt is, hogy pont helyett miért csak pontosvessző áll valahol ("mindenhol"). Tényleg nehéz olvasni, de engem elvarázsol a szöveg lebegése.

egy nagyi 2021.03.28. 15:48:32

@Dupla: tény, hogy rás ebben az idézetben az író hosszú mondatait akarta jelzésértékűen megmutatni. Ha viszont figyelmesen elolvasod a szöveget rájöhetsz, hogy ez a szinte hosszú zenei szöveg egy drámai pillanatot beszél el, vagyis, hogy hogyan látja viszont jelen idejűleg egykori önmagát a szereplő. Szétszedni ezt a futamot tőmondatokban is lehet, de akkor már olyan közhelyessé és lapossá válik a szöveg, kétség kívül az olvasónak nem kell a megértéssel küzdenie. Az általad idézett szövegben ott van, hogy a megtalált zene milyen képzettársításokra ragadta, hogy keresi a hangját és nem jótanuló módjára, hanem a mellérendelésben,a ritmusban nyer kifejezést a mondanivalója.
Általánosságban pedig nekünk olvasóknak nem illik befolyásolni a művész szabadságát, de akkor, amikor eldöntöd, hogy neked mi tetszik és mi nem szabadságodban áll nem elolvasni, nem megnézni, de nem kérheted számon jelen esetben a mondataiért . Egyébként mind a két Hesse könyv szuper, ő is egyedi, mint Nádas.
süti beállítások módosítása