Évtizedek - az Emlékiratok könyve megjelenése és gyors elolvasása - óta Nádas-fan vagyok, egyre lelkesebben és talán elmélyültebben is. Ez utóbbi állapothatározó az újraolvasást is feltételezi. Ezt eddig - gyenge emlékezetem szerint - az Egy családregény végével, az Emlékiratok könyvével és az Évkönyvvel sikerült abszolválnom. Említett gyenge memóriám okán az újraolvasás újrafelfedezést is jelent, de a lényeg a lubickolás a szövegben. Régóta készülök a Párhuzamos történetek ismétlésére is, de bevallom visszariaszt a terjedelme, meg az, hogy annyi minden mást is el kéne olvasni. A fogyatkozó időben.

A Párhuzamost ráadásul most beelőzte a tavaly megjelent - szintén vaskos, csaknem 500 oldalas - Rémtörténetek. Mint látható, nem siettem el, nem is voltam benne biztos, hogy el akarom olvasni; a bőségesen megjelent - természetesen alapvetően elismerő, méltató - recenziók (lásd internet) számomra elég ambivalensek voltak. Nem volt vonzó az a tény(?), hogy évtizedek alatt készített feljegyzésekből, évtizedekkel ezelőtt Kisorosziban az "egyszerű nép ajkáról" begyűjtött párbeszédekből született. De egy ajándék könyvutalvány jóvoltából hónapokkal ezelőtt megvettem és pár napja mégis belefogtam. Az első kb. tíz oldal, a szinte minden mondatban előforduló - és monoton, variáció nélkül ismétlődő - trágárságok baromira idegesítettek. Szinte követhetetlen volt, hogy ki beszél, kihez beszél, miről és miért beszél. Aztán mintegy varázsütésre, hirtelen "elkaptam". Szövegpuzzle, amiből egyrészt egy falusi vénasszony monológja, élete és a falu meg lakóinak, akár több nemzedékre visszamenő, története rajzolódik ki. Mostanra az egyharmadán vagyok túl valamivel, de lenyűgöz az írói mesterség/művészet, ahogy ezeket a puzzle-darabkákat formálja, kezeli, illeszti. A recenziókból tudom(?) a végkifejletet, a "nagy" rémtörténetet, de úgy tűnik, maga az élet rémséges, teli hétköznapi rémtettekkel, ha mással nem, hát gonosz pletykákkal. És a fő "hang", a monologizáló, emlékező Teréz talán nem is olyan gonosz, primitív, mint elsőre látszik...