A véres és kilátástalan izraeli-palesztin konfliktus újabb fordulója, a Hamász brutális terrorakciója láttán (szerencsére csak a biztos[?] távolból) a pesti (budai) zsidó értelmiségi mi mást tehet: Kardos G. Györgyöt olvas. Ezúttal nem a gyönyörű Avraham Bogatirt vettem le a polcról, azt már kétszer olvastam, hanem a trilógia harmadik kötetét, A történet végét. Az Avraham Bogatir hét napja Izrael Állam kikiáltása előtt, 1947 nyarán játszódik, A történet vége a függetlenség kikiáltását követő első arab-izraeli háború befejezését követő évben, 1950-ben. Még eléggé az elején tartok, úgyhogy lehet számítani további részletekre a regényből.

Kardos G. György (1925-1997) a bori kényszermunka-táborból való szabadulása után vándorolt ki Palesztinába, egy kibucban élt, dolgozott, aztán katona lett a háborúban. 1951-ben hazatért Magyarországra. 

"Vége felé jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs, kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt, az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát, megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi, ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti: büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…

A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…"