Muszáj írnom róla, még ha semmi újat nem is tudok hozzátenni mindahhoz, amit mások már összeírtak erről a szörnyű háborúról. De foglalkoztat.

Kb. három héttel ezelőtt – más időszámítás szerint három héttel a Hamász 1400 halottat követelő terrorakciója után – rövid bejegyzést tettem a Facebookon: „Vajon elképzelhető (netán megvalósítható-e) egy közös szolidaritási megmozdulás – arab és zsidó részvevőkkel – a gázai háború zsidó és palesztin áldozatai mellett?” A reakciók vegyesek voltak. Volt, aki (Linzből) egy ilyen New York-i tüntetésen készült videót küldött; a legfrappánsabb választ pedig egykori, török nemzetiségű rádiós kollégám adta: „elképzelhető, de nem megvalósítható”. Abszolút – és ingerült – elutasítást zsidó ismerősöktől kaptam: Hamász=palesztinok; ne próbáljam összemosni a gyilkosokat az áldozatokkal stb. A bejegyzésem születésekor már vagy két hete tartottak a sok ezer polgári áldozatot követelő izraeli bombázások, a mondjuk ki: megtorló terrorbombázások.

Pár napja vitába bonyolódtam aktuális – baloldali – politikai közösségem egyik ifjú tagjával, aki a nyugati baloldali értelmiség (látható) többségéhez hasonlóan eléggé egyoldalúan foglalt állást a palesztinok mellett. A vita konkrét tárgya az volt, hogy a palesztinok által és a propalesztin tüntetéseken hangoztatott „A folyótól [értsd: a Jordan] a tengerig! Szabad Palesztina!” jelszó szerintem ma is ugyanazt jelenti, mint 1960-as évekbeli megszületésekor: Izrael Állam felszámolását és a zsidók tengerbe szórását. Szerinte akkoriban talán tényleg volt ilyen értelmezése (is), de most valójában azt a célt – álmot? – fejezi ki, hogy a földrajzi Palesztina, az egykori brit népszövetségi, majd ENSZ-mandátum területén egy olyan egységes állam jönne létre, amelyben szabadon, békésen együtt élnének zsidók és arabok. Nem hiszem, hogy meggyőztem volna, amikor chat-vitánkat azzal zártam le, hogy ennek a szép álomnak semmi realitása. De a dolgok persze nem most romlottak el, nem most váltak végletesen és végzetesen megoldhatatlanná, kilátástalanná. Mert szerintem ez a helyzet.

Az okokat keresve nem mindegy, hogy honnan kezdjük: október 7-étől? az izraeli bombázások kezdetétől? az 1967-es hatnapos háborútól, amikor Izrael elfoglalta a Gázai övezetet és Ciszjordániát? 1947-49-től, amikor ENSZ-határozat osztotta fel (nagyon bonyolult térképpel) Palesztinát egy zsidó és egy arab államra, s amit az arab államok nemcsak elutasítottak, hanem Izrael Állam függetlenségének kikiáltása után háborút indítottak, s vesztettek? 1917-től, a Balfour-deklarációtól, amelyben a brit külügyminiszter „zsidó nemzeti otthont ígért” a törököktől elfoglalt területen? az 1880-as évektől, amikor az élesedő európai antiszemitizmus (Dreyfus-per, oroszországi pogromok) nyomán megindult a spontán zsidó bevándorlás (az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó, gyéren lakott Palesztinába? netán 70-től, a jeruzsálemi Nagytemplom lerombolásától és a zsidóknak az „Ígéret Földjéről” való szétszórásától? Mit veszünk tekintetbe? Az évtizedek alatt meg-megújuló és jórészt elbukó békekísérleteket, Szadat és Begin 1978-as Nobel-békedíját (Begin a 30-as években az Irgun zsidó terrorszervezet vezetője volt), amit 1994-ben (a sokak által még akkor is terroristavezérnek tekintett) Arafat, illetve az izraeli vezetők, Rabin és Peresz közös Nobel-béke-díja követett – egy végső soron elbukott békekísérletért, a kétállami megoldást elvileg előirányzó Oslói Megállapodásért? (Nem mellesleg Rabint egy szélsőséges zsidó fiatal ölte meg „árulásáért”.) És megintcsak: mit veszünk tekintetbe? A Hamász, a Hezbollah meg az Iszlám Dzsihád támadásait, terrorakcióit vagy a kilátástalan helyzetben élő gázai palesztinokat, netán a Ciszjordániában felgyorsított zsidó telepítést, amely fizikailag is lehetetlenné tesz egy kétállami megoldást? Hosszan lehetne még sorolni a szempontokat, eseményeket. Ki a felelős? A történelem? „És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele.” (Ezékiel próféta könyve 18., Károli Gáspár ford.)

Visszatérve a mába: vannak, akik az elnyomott, hazájuktól megfosztott palesztinok mellett tüntetnek, vannak, akik Izrael önvédelemhez való jogát hangsúlyozzák, s vannak, akik azonnali tűzszünetet követelnek. Kezdjük az utóbbival: tűzszünetet két (jogilag egyenrangú) hadviselő fél szokott kötni, itt egy ország visel hadat egy terrorszervezet ellen, vagyis maximum arról lehetne szó, hogy ez az ország egyoldalúan szüneteltetné katonai akcióit. Hangsúlyozom: nem megszüntetné, hanem – rövidebb-hosszabb ideig – szüneteltetné, mert aligha kétséges, hogy a Hamász felszámolását végig kell vinni. Az újabb kérdés, hogy mi van utána, hogy a ma szinte elképzelhetetlen politikai rendezés híján – és a Gázában most végbemenő pusztítás tapasztalataival – szükségképpen jönnek létre majd újabb terror-/felszabadító szervezetek. A reménytelenségnek ez a logikája.

Mint fentebb írtam, én kilátástalannak tartom a helyzetet. Fenntartás nélkül támogatni tudom, hogy a Hamászt fel kell számolni – igen, ez emberek, egy terrorszervezet tagjainak a megölését (is) jelenti – mert Izraelnek joga van a létezésre, polgárainak a békés, félelem mentes életre. És fenntartás nélkül nevezem emberiesség elleni (ezt régebben emberiség elleninek nevezték), háborús bűntettnek, ahogy ezt most Izrael végrehajtja. És persze fenntartás nélkül álmodozom együtt a békéről, a palesztinok hazához, egyenjogúsághoz, szabadsághoz való jogainak megvalósulásáról