„[E]gy ilyen intézmény vezetésébe csak annyi erkölcs kell, mint só a levesbe. Ha túl kevés, ha túl sok: ehetetlen. Az alapanyag a rutin, a szabály, a szakszerű és célirányos rend. Aki jól ír, az többnyire rosszul parancsol. A moralisták vagy elmamlaszkodják a hatalmat, vagy kárhozott dühvel kegyetlenkednek. Egy filozófus századparancsnok vagy mindent szabadjára hagy, vagy tizedel. Én elvállaltam a feladatot: rendet tartani száz alkalmazott és háromszáz beteg fölött; ehhez ravaszkodnom, politizálnom kell. Ha nem lépek be a pártba, még ma is osztályos orvos lennék. Kiváltottam a tagsági könyvecskét: igazgató vagyok. Cselekedni csak az tud, aki belül van. Neked az a bajod, hogy hittél Marxnak, összekeverted a kritikát meg a cselekvést, ezért is csuktak folyton le.”

"Nekem a társadalom az, ami van. Olyan, amilyen, nem kérhetek másikat helyette. Ha nem tehetek mindent benne, ez nem ok arra, hogy semmit se tegyek. Vigyázva sakkozom, nehogy egy figyelmetlen lépés hanyatt vágjon. Elismerem: mérsékelt reformok. De hozzáteszem: védhetők. Felvilágosult konzervatív bolondokháza: ez még elmegy. Paraszt őseim megszokták, hogy szeszélyes urak alatt boldoguljanak. Mit tehet a kicsi a nagy ellen? Csapja be. Bólogasson, és hízzon az árnyékában. Konzervatív szöveg, liberális gyakorlat; csináld, de ne mondd ki. Butábbnak akarok látszani, mint amilyen vagyok. Nekem az a jó, ha a frázisaimtól elalszanak.”

„Az számít, hogy mire való vagyok, s nem az, hogy nekem mi a jó. Szabadság? Paranoiások rögeszméje. Azt hiszik: ketten vannak: ők meg a világ. Én nem meggyőzni akarom a világot, a helyemet keresem benne. Szeretek játszani, és nem akarok kimaradni a csapatból. Egy kis függetlenség nekem sem árt, csak ne kerüljön túl sokba. Alamuszi vagyok, szeretek túljárni feljebbvalóim eszén. De a sikerhez hozzátartozik, hogy ne kételkedjenek a hűségemben. Tudok áldozatokat is hozni ezért. Hogy Istent meggyőzze a hűségéről, Ábrahám a fiát adta volna. Mit gondolhatott Istenről, amikor elindult azzal a fiúval kézen fogva? Ez az ő titka.”

Részletek egy elmegyógyintézet igazgatójának monológjából, Konrád Györgynek az 1970-es évek végén született, de legálisan csak 1989-ben megjelent regényéből. Annak idején, 1969-ben szenzáció volt Konrád első (kis)regénye, A látogató. Akkor, frissiben olvastam, nagyon tetszett, és nemrég újraolvasva se csalódtam. Második regényéről, az 1977-ben megjelent A városalapítóról az volt az emlékem. hogy úntam. Most az olvasókör miatt újra elővettem, de olvashatatlannak, idegesítőnek találtam a redundáns szóömlenyeket - itt kell bevallanom, hogy Juhász Ferencet se nekem írta verseit -, ötven oldal után feladtam, és elővettem A cinkost, amelyről R. azt mondta, hogy Konrád legjobb regénye. Túljutottam az 50. oldalon (a 450-ből), már tudom, hogy nem tartozik majd kedvenc könyveim közé, de - a helyenként modoros "stílbravúrok" ellenére - egyelőre érdekel, és várom, hogy beigazolódjék a borítószöveg ajánlása, mely szerint ez "történelmi kalandregény", "politikai pikareszk", "kíméletlenül pontos, rendkívüli empátiával megírt s a magyar történelem [1989-től számított] elmúlt öt évtizedének homályban tartott régióit átvilágító próza". A fentebbi rövid részlet mindenesetre sokat elárul - felidéz - a 70-es évek értelmiségi hangulatáról, politikai dilemmáiról.