A vallás a nép ópiuma, mondta Marx - és (ebben is) igaza volt. A vallás pótszer, a helyett folyamodom hozzá, hogy szembenéznék, szembeszállnék a gondokkal, a szenvedéssel, ezek okozóival. Belenyugtat a valóságba. Vagyis tévút.

A vallás a nép ópiuma, jó kábítószerként kiragad a napi gondokból, szenvedésekből, megkönnyíti, fájdalommentessé, elviselhetővé teszi a létezést. Belenyugtat. Vagyis szükség van rá.

*

A vallás lényegében arra szolgál, hogy feloldja az egyén és a világ konfliktusát, választ adjon az embert foglalkoztató legfontosabb kérdésekre - a végső kérdésekre, mint amilyen a születés és elmúlás, a jó és a rossz. De valójában nincs is olyan, hogy „a" vallás; vallások vannak, történetileg és morfológiailag különbözők.

Ember és természet viszonyát (voltak) hivatottak elrendezni az animista vallások, hiedelmek, sámánista szertartások: befolyásolni a föld és az asszony termékenységét, védelmet nyújtani villámlás, áradás vagy szárazság ellen, távol tartani a bajt, betegséget, halált okozó, kiszámíthatatlan erőket vagy megnyerni a jóindulatukat. Lényegében ebből nőtt ki a görög mitológia istenvilága is. Az Olümposzon trónoló istenek azonban már hasonlítottak az emberekre és a földi társadalomra: irigyek, hiúk, kapzsik és szeszélyesek - meg persze alkalomadtán jóságosak, segítőkészek is - voltak, s megvolt a szigorú hierarchiájuk is. Elődjeikhez - az elemekkel, természeti jelenségekkel azonosított animista istenekhez - hasonlóan ők is befolyásolhatók voltak, áldozatokkal meg lehetett nyerni a jóindulatukat.

A monoteista vallások - a júdaizmus és a belőle kinövő kereszténység és iszlám - alapvető fordulatot hoznak: ember és természet küzdelméről az egyén és a társadalom - s a társadalmat képviselő állam - viszonyára kerül át a hangsúly. A társadalom értékeit, normáit, erkölcseit képviseli és kényszeríti rá az egyénre - megsemmisítéssel fenyegetve a normától eltérőket, alkalmassá válva ezzel államegyházi szerep betöltésére - koronként és helyenként eltérően akár verseng, akár összefonódik az állammal, a politikai hatalommal.

A vallások harmadik csoportja - például a buddhizmus - egészen más utat követ: a világgal való harmóniát az egyén belső megvilágosodásával, állandó tökéletesedésével kínálja fel. Csak rajtunk múlik, meddig jutunk, rajtunk múlik, milyen lesz a saját, külön bejáratú világunk. („A többi le van szarva" - írtam e fogalmazvány első változatában, de ez így nem igaz, hiszen a saját békémhez, derűmhöz hozzátartozik, hogy jó - távolságtartóan jó - viszonyban legyek másokkal, mások világával is.)

*

A minket leginkább érdeklő/érintő kereszténység Nagy Konstantintól államvallássá válik; egészen a felvilágosodás koráig (nálunk száz évvel tovább) állam és egyház összefonódik. Legrosszabb - 20. századi - pillanataiban a (magyar) katolikus és református egyház engedelmes kiszolgálójává, hirdetőjévé válik állami, politikai ideológiáknak (félreértések elkerülése végett: a fasizmusra, az antiszemitizmusra gondolok, nem egy üldözött, lefejezett, megbénított egyház kényszerű együttműködésére a „kommunista" diktatúrával).

A 19-20. század amúgy Európa-szerte, nálunk is, a szekularizáció, az elvallástalanodás korszaka - sok okból, ezek részletezésébe most nem mennék bele -, s ez az egyházak térvesztésével is járt. Állam és egyház szétválasztásában a legfontosabb lépést Magyarországon a 19. század végén a kötelező polgári házasságkötés és anyakönyvezés bevezetése jelentette (vannak, akik ma ettől is vissza akarnak lépni).

*

Sokan hitték és hirdették - a ráció, a tudomány vagy éppen a politikai ideológia nevében -, hogy (nemcsak az egyházak, hanem maga) a vallás is pusztulásra, kihalásra van ítélve. De nem ez történt. Külön - izgalmas, fontos - történet ebből a szempontból az iszlám fundamentalizmus újjászületése, de ezt most hagyjuk. Számunkra sokkal fontosabb a magyarországi helyzet. Az a jelenség, hogy miközben (eltekintve a rendszerváltás környéki hirtelen felbuzdulástól) a „történelmi" egyházak tekintélye csökken (magukra vessenek!), a hétköznapokban és a fiatalok között az utóbbi egy-másfél évtizedben nő valamiféle vallásos hit - egyáltalán: hit - iránti igény; ezt a statisztika a „maga módján vallásos" kategóriával írja le, elválasztva őket a rendszeres templomjáróktól és a vallások tételes követőitől.

Nagyon egyszerű és szomorú dologról van szó: a társadalom atomizálódása, az együttélést szabályozó normák szétesése, a globális kapitalizmus világának érthetetlensége, a kiszolgáltatottság érzése újra megteremti és növeli az igényt fogódzók iránt. Ha a racionálisan megismerhető, megérthető és az általam befolyásolható világban nincs ilyen, akkor ezen túl keresem.