Szun Vu Kung lázadása


Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozgatni tanitotta
s viharként szállni a felhők felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogy közeleg -

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

- Nagyszerű! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! -
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és
mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repűlök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,

- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! -
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem. -

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Őrült -
gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegőbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira, -

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király",
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén.

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: - No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: - Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd a középső ujjamat:
"Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad.
s nézd a piszkod, itt a hüvelykem alatt! -

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.