Az ember (a blogger) általában akkor blogol, ha mondanivalója van. Régen több volt - blogból is; ami meg a mondanivalót illeti, annak jórésze, nálam a közéletiek nagyrészt átköltöztek a Facebookra.
Van, amikor a ember illendőségből posztol, mert tudja, hogy vannak - maradtak - olvasói, akik elvárják, de legalábbis várják, s ez kötelez, meg jól is esik. Szóval most igazából nincs mondanivalóm. Olvasónaplót se írok mindenről, amit olvasok - most éppen a Galilei Kör történetéről, vagyis száz-százhúsz év előtti lelkes, baloldali fiatalokról - Polányi Károlytól Rákosi Mátyásig.
És még a blogolásról: sokan abbahagyták, akikkel másfél évtizede még rendszeresen olvastuk egymást, némelyek közülük közben személyes ismerősökké, barátokká váltak, és vannak, akik meghaltak - mindannyian nálam fiatalabbak... És van, aki hol van, hol eltűnik. Most éppen két-három napig nem néztem rá egy számomra fontos blogra - bloggerre -, s azt kell tapasztalnom, hogy időközben eltűntek a bejegyzései. Máskor is megesett már, különböző okokból, és az ember ilyenkor találgat, mi történt, jó vagy rossz, vagy csak éppen nem a nyilvánosság előtt akarja élni az életét. Az ő dolga, az ő döntése, de hiányzik.
Hiány... A Facebookon került elém ma egy vers, azonnal meg is osztottam, de ide is beteszem, különös tekintettel egy pár nap múlva esedékes születésnapra.
Utolsó kommentek