Pont ma* egy hónapja, október 10-én délben sétáltam a Széchenyi-hegyen. Gyönyörű napsütéses vasárnap volt, s arra gondoltam, hogy majd írok egy jó kis „Séta-történetet” belőle, hadd örüljön Máté, hogy nem csak politika meg történelem van a blogomon…
Gyerekkorom gyakori családi séta- és kiránduló helyszíne volt ez. A Fogassal jöttünk fel mindig – máig különleges élmény számomra, most is ez csábított ide, mert csak úgy kószáltam, amikor ott találtam magam a városmajori végállomáson, és hirtelen ötlettel felszálltam.
A Fogaskerekű 1874-ben épült, ez volt a világ harmadik hegyi vasútja. Kezdetben gőzmozdonyokkal üzemelt. A végállomása a Svábhegyen volt, 1890-ben hosszabbították meg Széchenyi-hegyig. 1929-ben jelentek meg a budapesti villamosokkal azonos színű, sárga, Svájcban gyártott, villanyvontatású szerelvények, melyek 1973-ig közlekedtek. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára érkeztek Ausztriából a ma is közlekedő vonatok, melyek az európai fogaskerekű vasutak egységes színét, a pirosat kapták.
Aztán – gyerekkoromban – általában felültünk az Úttörővasútra (1948-50-ben épült, „Rákosi pajtás ajándéka a magyar gyerekeknek”; ma Gyermekvasút; ezt most kihagytam, utoljára, azt hiszem, az akkor 5 és 7 éves unokahúgommal és –öcsémmel ültem rajta). Olyan állomások voltak, hogy „Előre” (ma Szép Juhászné) meg „Úttörőváros” (Csillebérc). Fantasztikus dolog lehetett úttörővasutasnak lenni. Van egy ismerősöm, harmincegynéhány éves nő, a világot beröpködő közgazdász, üzletember, ő az volt, és máig csillogó szemmel képes beszélni róla.
Na szóval, a Gyermekvasútra most nem ültem fel, helyette sétáltam, nézelődtem. Volt mit. Ha leszállunk a Fogaskerekűről, az első látvány az egykori Golf Szálló, az én nemzedékem számára: Vörös Csillag. 1938-39-ben épült az alpesi vadászkastélyok stílusában, 1950-ben kapta a Vörös Csillag nevet, sokáig Budapest egyik legelegánsabb szállodája volt, de az 50-es évek végén még gond nélkül ebédeltünk benne. A rendszerváltás után Hotel Panoráma lett belőle, aztán mindenféle gyanús privatizációs üzelmek után – egy 2003-as újságcikk szerint a libériai nagykövetség tulajdonába került. (A szálloda történetéről bővebben itt.) . Ezt csak utólag olvastam róla, nem néztem meg, hogy mi van benne, mert az ellenkező irányba sétáltam.
A Fogaskerekű végállomásától a Golfpálya út vezet a Gyermekvasút végállomásához. Mondanom se kell, hogy gyerekkoromban nem így hívták, nem is tudom, volt-e akkor egyáltalán neve ennek, a lényegében egy ligeten átvezető ösvénynek.
A névadó golfpálya 1912-ben épült, a tátralomnici mellett ez volt a második Magyarországon, s állítólag nehézsége és az onnan nyíló panoráma miatt is világhírű volt. A „szocializmus” korszakában a golf – a vitorlázással és tenisszel együtt – nemszeretem, úri sport volt, de a másik kettővel ellentétben ez teljesen el is tűnt évtizedekre. Talán amiatt is, hogy gyanúsan „amerikai” időtöltés. Emlékszem, Eisenhower elnökről (1952-59) írták mindig az újságok, hogy Camp Davidben golfozik, ahelyett, hogy a világ üdvén dolgozna, s közben a négereket is verik. „Úrinak”, s ezért kicsit gyanúsnak számított egyébként a vívás is, amely a háború előtt jellegzetesen katonatiszti sport volt Magyarországon, de ennek, minthogy az országnak – s ezáltal a rendszernek – sok dicsőséget hozó olimpiai sportág volt, megkegyelmeztek. A rendes prolik sportja viszont – persze a foci mellett – a bunyó volt, a boksz és a birkózás. S persze, persze, büszkék voltunk a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó Gerevich Aladárra (az elsőt 1932-ben, az utolsót 1960-ban nyerte csapatban), de az igazi hős Papp Laci volt. Ennyit a golfról.
A golfpálya helyén épült meg az Úttörővasút végállomása, s itt jött a következő meglepetés: az Úttörővasút hajdani, baloldali forgalmi épülete ma Bibliaház. Hiába no, rég jártam erre…
Sőt, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy erre még nem is jártam, soha korábban nem sétáltam le a Széchenyi-hegyről a Farkasvölgy, aztán Sasad, majd a Sashegy felé. „És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…”
A Rege és a Kalóz utca sarkán két hatalmas parkban és három épületben önkormányzati csecsemő-, gyermek- és fogyatékosotthon működik. Az 50-es években államosították az egykori magánvillákat, s lett belőlük szociális intézmény. Amiről két dolog jutott eszembe. Először is persze az, hogy fogyatékos gyermekek nevelőotthonában kezdtem pályámat, közvetlenül az érettségi után. (Erről már írtam itt.) A másik egy nagyon ambivalens élmény: valamikor a 90-es évek elején jártam az akkor szinte romokban heverő füzérradványi Károlyi-kastélyban. Az 50-es években ezt is államosították, és szociális intézmény lett: előbb tüdőbeteg-szanatórium, majd a TBC (akkori) visszaszorulásával idősek otthonát hozták létre benne. Ez szerintem jó dolog. Az viszont a másik fele, hogy az állam ugyanúgy nem költött a gyönyörű, neoreneszánsz kastély karbantartására, mint például az állami bérlakásokéra. Így hát akkor egyszerre sirathattam a szocializmus áldozatául esett (azóta egyébként szépen helyreállított) kastélyt, illetve a rendszerváltozással megszüntetett szociális intézményt (ma turistalátványosság és alkalmi rendezvényhelyszín).
Nem láttam korábban a Széchenyi-emlékművet és kilátót sem. Utóbbiból valaha nagyon szép kilátás nyílhatott a városra, most viszont a fák mindent eltakarnak. Az Ybl Miklós tervezte kilátó eredetileg artézi kút volt a Hõsök terén, s a Millenniumi emlékmű építésekor távolították el, majd 1898-ban ide helyezték át. Alatta áll a régi, 1860-ban emelt Széchenyi-emlék: kõoszlop, Széchenyi-hegy felirattal; ekkor, a „legnagyobb magyar” halála után kapta új nevét a Svábhegy délkeleti fennsíkja. Születésének százéves évfordulójára, 1891-ben Stróbl Alajos készített ide mellszobrot, amely a kilátó melletti tisztáson állt. A bronzszobrot 1900-ban ellopták, majd egy évvel később előkerült – a ’90-es évek közepén újra eltűnt, ekkor már végleg. A ma odalátogatók az eredeti szoborhoz nagyon hasonló, 2003-ben a kerületi önkormányzat és a Széchenyi Társaság által készíttetett Kampfl József-alkotást láthatnak, a korábbi helyhez képest jobban szem előtt lévő, biztonságosabb helyen, a kilátó előtt (forrás: www.minalunk.hu).
Sétám a Farkasvölgyön át Sasadra vezetett, szőlős és gyümölcsöskertekhez, s erről megint a Gyivi jutott eszembe. Egy-két hete lehettem a budapesti, VIII. kerületi intézetben, amikor egy csoport kamaszgyerekkel elküldtek őszibarackot szüretelni a sasadi téeszbe. Nem emlékszem, hogy kirándulással egybekötött társadalmi munka volt-e vagy kapott érte az intézet valamit, de nem is ez a lényeg, a srácoknak kaland volt, kiszakadás a bezártságból, a kőrengetegből. Munka közben persze beszélgettem a számomra ismeretlen fiúkkal (nekem akkor fiatalabb csoportom volt).
– És azt tudja, tanár bácsi (nem voltam még 19 éves), hogy a V. gyilkos?
– Ki az a V.?
– Hát, ő – mutattak egy mellettünk dolgozó, szimpatikus, jóképű srácra.
– Te tényleg gyilkos vagy?
– Igen – mosolygott rám.
Kérdeztem tovább, ő válaszolt, így aztán megtudtam, hogy ő az egyik szereplője egy pár hónappal korábban nagy port felvert ügynek: egy tizenéves testvérpár éjszaka behatolt a házukban lakó idős asszonyhoz, akiről tudták, hogy nagyobb összeget kapott, és ácskapoccsal fejbe verték. A néni nem halt meg, kiabálni kezdett, a fiúk megijedtek és elmenekültek. V. a fiatalabb volt, 13 éves. Kérdeztem, megbánta-e, amit tett; mondta, hogy igen, körülbelül annyi érzéssel, mint amikor egy gyerek lever az asztalról egy vázát, és tudja, hogy ezt nem kellett volna.
- Kicsi is vagyok, hülye is vagyok, semmit nem tudnak velem csinálni – tette hozzá.
V-t egyszer elkísértem a bíróságra is, 16 éves bátyjának tárgyalására, ahol persze nem tett vallomást, majd rövidesen átvitték egy másik intézetbe.
Pár évvel később, egyetemistaként, társadalmi munkában környezettanulmányokat végeztem a II. kerületi tanács gyámügyi osztálya számára. És teljesen véletlenül elkerültem V-ékhez, pontosabban édesanyjához. A házmester szülőkről egyébként annak idején azt gyanították, hogy ők voltak a gyerekek tippadói, de erre semmi bizonyíték nem volt. A még mindig fiatalkorú és gyámügyi felügyelet alatt álló, de valahol már dolgozó V. akkor valami kisebb balhéba keveredett, vele nem is találkoztam. A bátyjáról pedig a mama mondta, hogy fölakasztotta magát a tököli börtönben.
A Sashegy is szép volt.
*november 10-én kezdtem el írni a bejegyzést
A sorozat korábbi darabjai:
Séta - történetek 1. Aknamentesítés
Séta - történetek 2. Vadaskert
Séta - történetek 3. Víziváros
Séta - történetek 4. Szentendre
Séta - történetek 5. Tündér-szikla, Normafa
Utolsó kommentek