Február végén, amikor még tavasz volt, egy napsütötte szerda délben sétáltam a Vízivárosban és a Várban. „Platenes” órák voltak: ő szokta így élvezni a várost, és szokott megróni engem, hogy én (fanyalgó kozmopolita) csak külföldön érzem jól magam. Jelentem: nagyon jó volt; élmény minden barokk, klasszicista vagy historizáló ház, sarok; utcácskák, ahol még sose jártam, vagy csak nem emlékeztem rájuk, egy városrész – tehát része egy városnak, amely ezek szerint néha (például tavaszi napsütésben) élhető. A Várnegyed élvezetéhez kétségtelenül hozzájárult, hogy még nem voltak turistahordák, ezért a giccsárusok is valahogy szelídebbnek mutatkoztak. Egyáltalán: csendes, derűs volt minden, alkalmas merengeni például a város történelmén. Erről nagy általánosságban most annyit, hogy Budát a törököktől való visszafoglalása, az 1686-os ostrom után nemcsak teljesen újjáépíteni kellett, hanem betelepíteni is – elsősorban a Habsburg-birodalom különféle tájairól érkeztek iparosok, kereskedők a Duna és a Várhegy közti területre.
Első „felfedezésem” a Fő utcai, Szent Flóriánról elnevezett görög katolikus templom volt. Az 1750-es évek elején Christ Antal, egy Bajorországból Budára áttelepült pékmester építtette, saját tulajdonú kórháza kápolnájaként (vajon mitől volt ilyen gazdag akkor egy pék?), Szent Flórián tiszteletére. Akaratának megfelelően 1759-ben őt magát is ide temették. Az ismétlődő árvizek miatt az 1930-as években csaknem egy méterrel megemelték a Fő utca szintjét, s emiatt 75 centivel a templom padlózatát is: a falakat vasgerenda koszorúval fogták közre, emelőgépekkel felemelték, miközben a talapzattól elvált falat aláfalazták. Időközben – még a 19. század végén – megszűnt a kórház, s a gazdátlanná vált kápolnát a főváros 1920-ban a görög katolikus egyháznak adta.
Én most csak az üvegajtón át tudtam benézni, és nagyon megtetszett egy kis tábla: Ha örömet szerez neked Isten eme kis házának szépsége, akkor ne menj el anélkül, hogy ne beszélnél azzal, aki teremtett.
A templom építője Nöpauer Máté volt, egyik legjelentősebb barokk építőmesterünk, az 1750-80-as években Buda legfoglalkoztatottabb mestere. Egy róla szóló tanulmány szerint feltehetően 1719-ben született a morvaországi Brünnben (Brno). Hogy hol tanulta a mesterséget, kinél töltötte inaséveit, majd legényként merre vándorolt, milyen úton érkezett Budára, azt nem tudjuk. Nöpauer fejezte be a mai Batthyány téren álló Szt. Anna-templomot, nevéhez fűződik a többi között az óbuda-újlaki és a tabáni plébániatemplom, valamint a Margit körúti ferences templom is.
*
Valószínűleg a görög katolikusok miatt, a Szt. Flórián melletti kis téren áll Tarasz Sevcsenko (1814-1861), „az ukrán Petőfi” szobra. Ivan Mikityuk az alkotója, 2007-ben állították fel az (ukrán tulajdonú) Dunaferr Zrt. adományából és az Ukrán Nagykövetség támogatásával. Miközben a szobor történetét kerestem, az interneten az alábbi gyöngyszemre bukkantam a Szent Korona rádió honlapján, tavaly januári dátummal:
„Petőfi Sándornak állítanak szobrot az ukrán fővárosban március 15-én…Demszky is ott lesz az avatáson…
A kijevi városvezetés Petőfi szobrának a felállítását méltó válasznak szánja Tarasz Sevcsenko ukrán nemzeti költő budapesti emlékművének 2007. július 11-i felavatására.
Demszky Gábort a budapesti Petőfi-szobornál az elmúlt két évben mindig megdobálták, kifütyülték a nemzeti radikálisok. Talán ezt megunva inkább Kijevbe menekült a libsi, még akkor is, ha feltesszük a kérdést: Mit keres egy Petőfi-szobor Kijevben és Tarasz Sevcsenko szobra Budapesten?”
Azt hiszem, istennek ezek a b… báránykái, akik a Szent Koronára hivatkoznak, baromi keveset tudnak a korona első tulajdonosáról és általában történelemről, kereszténységről.
*
Sevcsenkóról és az ukránokról eszembe jut két kijevi barátom, Gyima és Andrej, és az, hogy Magyarországon talán nekem volt először ukrán zászlóm, 1990 szilveszterén a nálam tartott házibulira hozták ajándékba, a friss függetlenségi nyilatkozattal együtt. Az év tavaszán ismertem meg a két rádiós újságíró srácot, lelkes ukrán nacionalistákat. Hamar tisztáztuk politikai véleménykülönbségeinket, de barátok lettünk. Lelkesülten magyarázták, hogy ha Ukrajna megszabadul a Szovjetuniótól, Oroszországtól, akkor itt (ott) maga lesz a Kánaán, néhány éven belül elérik a nyugat-európai életszínvonalat stb. Szkepszisemet elnéző mosollyal, a semmit sem értő külföldinek kijáró megbocsátással fogadták. Egy nagy éjszakai ivászat keretében Andrej zokogva mesélt az 1932-33-as, több millió áldozatot követelő éhínségről, amikor az ő nagyszüleinek a falujában is anyák meghalt gyerekeik húsát ették… Akkor hallottam erről először, a történetet egy kicsit a vodka számlájára írtam. Gyimának köszönhettem, hogy megismerhettem fiatal, 30-as éveik elején járó, vezető nyugat-ukrajnai nacionalista politikusokat – megintcsak igen szimpatikus, lelkes embereket –, s hogy órákon át mesélt nekem a megélt történelemről az UPA, a II. világháború idején a lengyelek, németek, szovjetek ellen egyaránt fegyveres harcot folytató ukrán partizánmozgalom egykori tagja. Az UPÁ-t irányító (és 1959-ben Münchenben valószínűleg a szovjet titkosszolgálat által meggyilkolt) Sztepan Bandera és mozgalma ma is heves politikai viták tárgya Ukrajnában.
*
Ez a „budai vastuskó” az Iskola és a Vám utca sarkán. Másolat, eredetije a 19. század elejétől 1960-ig állt ezen a helyen – és fából volt. Nevét onnan kapta, hogy a lakatos céh által állított tuskóba a vándorló céhlegények vertek vasszögeket útnak induláskor vagy alkalmaztatásuk lejártával. Már az 1700-as évek végén – változó helyen – közszemlére állították a tuskót, később a Víziváros egyik nevezetessége lett – még a Budán átutazó Andersen is megemlítette naplójában. Kicsit bővebben róla: itt.
*
Séta tovább Donáti utca, majd a vele párhuzamos Toldy Ferenc utca, és a kettő között a Toldy Gimnázium neogótikus épülete. 1854-ben alapították Budai Császári és Királyi Felsőreáliskolaként. Az alapítás idején Pest-Budán mindössze három középiskola működött: Budán (ugyancsak a Várban) a Katolikus Egyetemi Főgimnázium, Pesten pedig az Evangélikus és a Piarista Gimnázium. A tanítás az első években ideiglenes helyen folyt, 1859-re készült el a Petschnig János, a pesti reáliskola (a mai Eötvös Gimnázium) rajztanárának tervei alapján a ma is használt saját épület. A Toldy Ferenc utcát akkor még Neue Gassénak hívták, és osztrák származású volt az iskola első igazgatója, az 1851-ben idetelepült Schenzl Guidó bencés szerzetes. Az iskola tanítási nyelve kezdetben a német volt, s még a magyar nyelvtant is németül oktatták. Ebből természetesen politikai konfliktusok származtak az iskola és a budai polgárság között. 1861-től – a politikai helyzet változásával és néhány tanár fellépésének köszönhetően – vegyes tannyelvű lett az iskola. Egyes tárgyakat magyarul, másokat németül, megint másokat pedig mindkét nyelven oktattak. Az utóbbiaknál az előadás és a kikérdezés nyelve a tanár és a diák nyelvtudásának függvényében váltakozott. A némiképp zűrzavaros helyzetet a kiegyezés szüntette meg, amelynek folyományaként teljesen magyar tannyelvűvé vált az ekkor éppen Budai Királyi Főreáltanodának nevezett intézmény.
Az iskola honlapja természetesen felsorolja a neves toldysokat; az egykori tanárok listáját – az ábécé miatt is – Antall József miniszterelnök vezeti, amiből most akár következhetne, hogy elmerengjek a rendszerváltáson, valamint az MDF szomorú történetén. Nem teszem, ehelyett a diáklista egyik utolsó helyén (ábécé!) álló Zalatnay Saroltára emlékezem. Pontosabban 1963-ra, amikor még tényleg Cini volt, gimnazista, és Budapest első rockklubjában, a Vigyázó Ferenc utcában lépett fel a Scampolo együttessel. Padtársam, a Pribenszky vitt el, de nem voltam igazán hálás közönség. Hangosak voltak, a teremben nagy volt a cigarettafüst, és engem akkor alapjában véve nem érdekelt ez a zene. Ja, és én nem toldys voltam, hanem a rivális gimnáziumba, a Rákócziba jártam.
És annak, aki idáig eljutott, bónusz a múltidézéshez: „déllövés” – az 1934-es, 50 mp-es filmhíradórészletből kiderül, hogy mi ez, és mi köze a Toldyhoz.
Utolsó kommentek