Július 2-a van, a naptár szerint Ottó és Ottokár napja. Lássuk, mi jut eszembe erről.

Ottó. Hirtelen egykori kollégám jut eszembe. Jó tízessel lehetett fiatalabb nálam, átmeneti példány ahhoz a generációhoz, amelyről úgy, en bloc azt gondolom, hogy nincs közöm. Jóvágású srác, rokonszenves, művelt és szakmánkban tehetséges fiatalember volt, kellemes társaság. És mégis taszított benne valami. A felületessége, az, hogy számára nem voltak igazán fontos dolgok, fontos emberek. Élni, minél könnyedebben – semmi tisztességtelen, azt hiszem, ez fontos, de semmi komoly. Az az igazság, hogy valószínűleg irigyeltem.

Az előbb azt írtam, hogy ehhez, illetve ezekhez a fiatalabb generációkhoz nincs közöm. Ez így persze nem igaz, máshogy van – lett – közöm hozzájuk. Csak meg kellett szoknom, értenem, hogy mások az élményeik, tapasztalataik, ezért másképp is látják a világot, más az értékrendjük. Mások vagyunk. De kiegészíthetjük egymást, szükségünk van – lehet – egymásra.

Ottokár. Ehhez már meg kellett néznem a lexikont, mert így, könyv nélkül persze csak azt tudom, hogy cseh királyok a 12-13. században. I. Ottokár – némi megszakításokkal, és először csak hercegként – 1192-től 1230-ig uralkodott. II. (Nagy) Ottokár az ő unokája volt, 1253 és 1278 közt ült a trónon, de volt morva őrgróf, osztrák, stájer és karintiai uralkodó herceg is. Alig követhető, de szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy a korban összefonódnak a történetek – családok, dinasztiák, államok sorsa; ahogy Litvániától Halicson (Galícia, a mai Nyugat-Ukrajna) és Magyarországon át a különböző német hercegségekig szinte naponta köttetnek új meg új szövetségek vagy éppen azt erősítő házasságok. I. Ottokár például a magyar III. Béla lányát, Konstanciát vette feleségül, II. Ottokárnak pedig IV. Béla unokája, Kunigunda lett a második felesége, hogy így pecsételjék meg a Stájerországért folytatott magyar-cseh háború végét. (Ottokár győzött.) Ez 1261-ben történt. Aztán újabb háborúk jöttek, és tíz évvel később, 1271-ben Ottokár pont ezen a napon, július 2-án kötött békét a magyar királlyal, most már V. Istvánnal. Hogy aztán 1278-ban már IV. (Kun) Lászlótól (és Habsburg Rudolftól) szenvedjen döntő vereséget a morvamezei csatában, ahol ott is hagyja a fogát.

Akit érdekel, nézzen utána részletesebben is ezeknek az izgalmaknak, én most csak egy aktuális tanulságot vonok le: két tömör lexikonszócikk, a két Ottokár története is jó példa arra, hogy mekkora történelmietlen barmok, akik ezer- vagy éppen ötezeréves magyar nemzetről beszélnek, egyáltalán a mai (vagy inkább 19. századi!) értelemben beszélnek nemzetről a középkorban.

Július 2. egyébként – most vettem észre a Wikipédián – az év közepe! A 183. nap, vagyis 182 telt már el, és pont ennyi van hátra is. Úgy látszik, megéreztem valamit, pedig csak annyi történt, hogy már írni akartam egy bejegyzést, de nem volt témám, s ilyenkor szoktam a naptárhoz folyamodni.

Ami a történelmi eseményeket illeti, 1953-ban ezen a napon váltotta Nagy Imre Rákosi Mátyást a miniszterelnöki tisztségben, 1998-ban pedig ekkor történt Budapesten az Aranykéz utcai robbantásos merénylet. Ismerek egy srácot, akinek a barátnője is véletlen járókelőként áldozat lett; a srác máig dadog.

A nap számtalan híres szülötte közül most csak kettőt emelek ki. Az első Hermann Hesse (1877) német író, a csodálatos szépségű Narziss és Goldmund meg az Üveggyöngyjáték (és persze sok más nagyszerű könyv, például a Pusztai farkas) szerzője.

A másik Hofi Géza, aki ma lenne 75 éves.

Hasonló bejegyzés: 2009. február 19.