(Bekezdések a "Magyar szomorújáték, európai bohózat" c. cikkből)

„Nem csupán a gazdasági válságról és a lehetetlen Orbán-kormányról, hanem a korábbi demokratikus köztársaság, és az azt alátámasztani hívatott, minden tekintetben magasabb rendű társadalmi rend ígéretével fellépő szabad piacgazdaság kudarcáról van szó. Ha az emberek legalább valamelyest úgy érezték volna, hogy szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, vagy legalább azt, hogy áldozatra érdemes, nemes, önzetlen és merész politikai kaland részesei, készek lettek volna elviselni a megpróbáltatásokat, s mindenfajta ellentől megvédeni köztársaságukat. A jelek szerint nem ez történt.

Éppen ellenkezőleg, úgy látszik, hogy az 1989 előtti rendszer, noha elnyomó és korlátozó jellegű volt, de nagyobb szociális biztonságot, teljes foglalkoztatást, folyamatosan növekvő reálbéreket, jobb egészségügyi ellátást, higiéniát, olcsó vagy ingyenes időtöltést és kikapcsolódást kínált. Emellett, mindenki számára elérhető magas színvonalú változatos kultúrát, nagyobb, rasszizmustól mentes egyenlőséget, alacsony bűnözést, és talán a fogyasztók választási szabadságát kivéve minden téren érzékelhetően jobb és javuló életkörülményeket biztosított. Mindezért képmutatásban, öncenzúrában és konformizmusban nagy árat kellett fizetni. Noha történelmi gyökerei okán a rendszert indokolatlanul ’szocialistának’, vagy ’kommunistának’ nevezték, erkölcsi és kulturális értelemben afféle konzervatív jóléti állam volt.”

„Orbán nemzeti újjászületést óhajt. Szeretne véget vetni az elmúlt két évtizedet jellemző hanyatlásnak és bizonytalanságnak, az irányzék nélküli, szüntelenül változó célok közti hánykolódásnak Nem egyszerűen a nemzeti nagyság helyreállítása a célja, hanem sikeres gazdaságot szeretne és az állam ujjászervezését. Utóbbit nem minden ok nélkül kaotikusnak, gyönge hatékonyságúnak látja, olyan intézményrendszernek, amely már minden tekintélyét elveszítette. Elgondolása részben a mainstream, többségi fölfogást tükrözi. Hisz a liberális varázsszerben: erős és népes, vállalkozó kedvű, szorgos, bátor, takarékos középosztályra van szükség, amely a nemzet gerince. Az összes adókedvezményben és állami támogatásban ez a többnyire fiatal középosztály részesül, amelyhez ő maga és baráti köre is tartozik. Orbán voltaképpeni eszménye a kisvállalkozó, a független polgár, a hazafi, aki államtisztelő, jogkövető, vallásos, tiszteli a hagyományt és a tekintélyt. Ez a fölfogás komoly rokonságot mutat Margaret Thatcher elképzelésével a ’tulajdonosi demokráciáról’.

A jobboldal ezért is támogatta, hogy a középosztály saját tulajdonú családi házakra tegyen szert, ami kiváltó oka lett a magyarországi jelzálog-krízisnek. A magyar jobboldal, más, főleg kelet-európai konzervatívokhoz hasonlóan úgy véli, hogy az ilyen középosztálynak egyfelől a multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi intézmények és a finánctőke, másfelől a proletárok, a szegények és a kommunisták meg a munkanélküliek (vagy nevezzék őket, ahogy akarják) alkotta alantas csőcselék az ellenségei.

A magyarországi jobboldal nem egyszerűen csak régimódi és fajüldöző. Ez a jobboldal mindenekelőtt a szegények megsegítését ellenzi, a „többnyire roma” munkanélküliek (ez a vélekedés egyébként egyszerűen nem igaz) szociális segélyezését, továbbá ellenszenvvel viseltetik a társadalom minden ún. improduktív csoportjával szemben. Ezeket inaktívaknak nevezi, s e fogalom alá sorolja a nyugdíjasokat. (Legújabban egyébként különösen mély és meglehetősen kellemetlenül ellenséges magatartást tanúsít az idősekkel szemben). Ezért is fordul szembe a jobboldal olyan élesen a szakszervezetekkel, ami véleményem szerint öngyilkos álláspont, bár pillanatnyilag eredményes…

Orbán ’munkaalapú társadalomról’ szónokol, s ünnepélyesen beharangozta a jóléti állam végét. (Bár a jóléti államnak már réges-rég befellegzett.) Ebben sem igen különbözik Camerontól, Sarkozytől, Barrosótól, Rajoytól, Montitól, Harpertől, Merkeltől és Lagarde-tól, akik igencsak elborzadnának, ha valaki kimondaná róluk, hogy ők se különböznek Orbántól. Orbán azonban merészebb és következetesebb, mint ők. Ugyanakkor kevésbé kötik őt a körülmények, a formák, a hagyományok és a ceremóniák… A helyzet paradoxona, hogy miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok támadja Orbán Viktort, a lényeget illetően teljes mértékben egyetért politikájával.”

„Kizárólag egyetlenegy legitim politikai szereplő rendelkezik fölhatalmazással döntésre, s ez a magyar választók közössége… A hiteles és valóban demokratikus magyar ellenzéknek szembe kell fordulnia az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az amerikai establishment által képviselt katasztrofális megszorító politikákkal is, és nem csupán az alpári magyar jobboldallal. Ha ilyen ellenzék megszületik, önöknek nem kell többé aggódniuk Magyarországért.”

Tamás Gáspár Miklós cikke itt olvasható.