A kocsma az a hely, ahol az emberek szabadon, önszántukból összeverődve mindenféléről beszélgetnek, komoly és komolytalan dolgokról egyaránt. Minthogy italmérési engedéllyel nem rendelkezem, továbbá nem volt cél az se, hogy bárki leigya magát, „teakocsmaként” hirdettem beszélgetést Toldon, a „Gyöngy Ház” kertjébe.
Közbevetőleg: nyugdíjasként, kifogyva a „fizetős” munkákból, de értelmes tevékenységre vágyva, önkéntes elfoglaltságokat kerestem, ezek egyikeként kerültem kapcsolatba Ritók Nórával és az általa vezetett Igazgyöngy Alapítvánnyal, amely Kelet-Magyarországon, Berettyóújfalun és a térség zömmel romák lakta kis falvaiban dolgozik. Amikor azon tanakodtunk, hogy mit kezdhetnek velem, Nóra azt mondta, hogy igazából beszélgetni kéne az emberekkel, mert a különböző segélyakciók, iskolai és egyéb felzárkóztatási, integrációs programok közepette erre már kevés energiájuk marad. Így született a „teakocsma” ötlete. Három-négy hetente lemegyek Toldra (három és fél óra – egyébként kellemes, kulturált – vonatozás Berettyóújfaluig, aztán egy 15 perces autókázás) és beszélgetek, beszéltetek…
Igazgyöngyék azt mondták, hogy első alkalommal 6-8 emberre számíthatok (ennyi, mondjuk, megvolt már a múltkor is spontán „kétoldalú találkozókkal”). Ehhez képest tegnap öt órára két 45-50 közti roma férfi jött el. A „létszám” miatti rossz érzés csak pillanatokig tartott; nem volt rá idő sem, ok sem, ugyanis a két férfi – Gyula és Viktor – egymás szavába vágva, a két oldalamon ülve időnként „sztereóban” beszélt. Önmagáról, családjáról, korábbi életéről, valaha volt munkájáról, a mostani közmunkáról, a romákról, a Toldon élő két cigány népcsoport, romungrók („magyar cigányok”) és oláh cigányok különbségéről, ellentéteiről – ők romungrók. (Egyébként mindketten járnak önkéntes – ám elvárt – munkára az Igazgyöngyhöz az élelmiszer-, ruha-, bútorsegélyek és egyéb segítségek fejében.) Két, nemcsak fizikai alkatában, hanem érzékelhető mentalitásában is különböző ember. A testes Gyula nyugodtan, derűsen, a megváltoztathatatlanba beletörődő, szinte önfeladó alázattal beszélt arról, hogy milyen hálás az Alapítványnak, és hogy ő mindent elvállal, amire kérik, sőt büszke arra, hogy őt kérik és nem mást. És hogy jobban szereti a magyarokat, mint a cigányokat. Amúgy pánikbeteg…
Az alacsony, törékeny testalkatú Viktor – hét gyereke közül kettőt, egy hatéves, szőke kislányt meg egy nyolcéves, korábbi súlyos betegség miatt koránál fizikailag visszamaradottabb kisfiút is magával hozott; „elnézést, nem volt kire hagyni őket” – megkeseredettebb, reménytelenebb. Valamikor, a 80-as években a Csepel Művekben dolgozott, elvégzett valami kétéves hegesztő tanfolyamot is, amiről bizonyítványt is kapott, de amikor a gyár megszűnt („már az épületet is ledózerolták”), és ő visszajött Toldra, elvesztette, kidobta a papírokat. Pár éve lett volna munkája, de ahhoz kellett volna a hegesztő bizonyítvány. Pesten se sikerült nyomára bukkanni az egykori gyári iratoknak, még annak sincs nyoma, hogy ő ott dolgozott…
Volt még egy érdekes története. Fiatalkorában a családjával a közeli Biharkeresztesen élt. 18 évesen anyjával és nagybátyjával együtt kocsmai verekedésbe keveredett. Anyját halálra késelte egy magyar, ő pedig (egyébként nagyon megverték) betörte annak az embernek az orrát. A gyilkos hat év börtönt kapott, ő – önbíráskodásért – négyet…
Egyébként nem hármasban beszélgettünk: ott volt két 18 év körüli gimnazista srác a fóti Waldorf iskolából, aki háromhetes kötelező közösségi szolgálatát teljesíti Toldon. Már egy hete ott vannak, az utcán és a buszmegállóban toborozzák a gyerekeket egy kis angol tanulásra, meg dolgozgatnak az Alapítvány műhelyében. Igazán nem vagyok híve Hoffmann Rózsának, de ennek a bevezetésével maximálisan egyetértek.* Öröm volt látni, hallgatni a két srácot, hogy milyen komolyan veszik ezt a munkát, és hogy milyen sokat ad nekik gondolkodásban, társadalomismeretben. Valahogy úgy fogalmazott egyikük, hogy bármennyire is liberális szellemben nőtt fel, és nincsenek, nem voltak előítéletei, de volt benne egy távolságérzés, idegenség, ami napról napra foszlott itt szét, vált természetessé számára a romákkal való együttlét.
Este, már jóval az után, hogy Gyula és Viktor elment, megjelent hathónapos állapotos párjával („nincs pénzünk összeházasodni, mert egy családi lakodalomra is 150 embert kéne meghívni”) a 22 éves Ricsi, aki egyébként napközben az Alapítvány műhelyében dolgozik. Fizikát és sci-fit időnként egybemosva, hol Stephen Hawkingra, hol egy tévésorozatra hivatkozva többórás eszmecserét folytattak a két waldorfos fiatalemberrel az anyag-tér-idő komplexum kérdéseiről. Néha egy-egy szót megértettem belőle, de inkább csak töltöttem nekik a teát…
* Időközben megtudtam, hogy ez nem H.F-nek köszönhető, a Waldorfban azelőtt is volt közösségi szolgálat, az állami iskolákban viszont kisebb egységekre osztják, és gyakran irodában teljesítik. :(
Utolsó kommentek