A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...
A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.
Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt. A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.
Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.
Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.
Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…
És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.
Az anyám.
*
Életcserepek 5. - Barátok III.
Utolsó kommentek