Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat, 
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra…

Az előző cseréphez logikusan - ha nem is hézagmentesen - kapcsolódik ez, amely újrahasznosítása egy csaknem hat évvel ezelőtti bejegyzésnek, amely akkor a 20. század egyik "hordalékaként" született. Ott olvasható teljes terjedelmében apám fent idézett verse is.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem.

Nem az elolvasásuk volt megrendítő, hanem, hogy hirtelen, majd’ ötven év után, fontos lett.

Nálunk nem voltak régi, családi történetek. Család is alig. Ki Auschwitzban (vagy még az odavezető úton?) halt meg, ki munkaszolgálatosként a fronton, ki a világ másik felére ment. Csak most gondoltam bele abba a képtelenségbe, hogy úgy lettem történész (na jó, csak történelemtanár), hogy nem foglalkoztatott a saját történelmem. Akkor se, amikor tanárként, a 20. századot tanítva, a személyesen megélt történelem fontosságát hangsúlyoztam diákjaimnak. Azt hiszem, most értettem meg, hogy bennem is továbbélt szüleim nemzedékének elfojtásos technikája. 1944 után el kellett felejteni mindent, a kiirtott szülőket, testvéreket, a bujkálást, a megaláztatást, a félelmet ahhoz, hogy tovább lehessen élni, sőt új életet kezdeni, családot alapítani. Persze nem sikerült felejteni – főleg a félelmet nem.

Jellemző módon azt se tudom, pontosan mikor házasodtak össze a szüleim. Valamikor 1945-ben, Debrecenben, ahol apám újságíróként dolgozott. Tudom, hogy vonaton ismerkedtek meg; egyik esküvői tanújuk nevét is tudom, egy operaénekes volt, s azt hiszem, az Arany Bikában volt az esküvői ebéd. Nem tudom, hogyan került budapesti apám Debrecenbe, s azt is csak találgatom, hogy akkor már szintén budapesti anyám talán azért ülhetett a vonaton, mert Egerben vagy Miskolcon a családja után kutathatott. (Természetesen hiába.)

*

Nem tudom, hogy a budapesti, jómódú ügyvéd fia hogyan és mikor lett kommunista. Haláláig az maradt: hívő, elkötelezett kommunista, sőt sztálinista. Azt hiszem, fontos a hívő jelző, noha állítólag nagyon okos ember volt. Neki köszönhető, hogy újságolvasó lettem (fura módon az, hogy újságíró is, az nem). A Szabad Nép címeiből tanította meg a betűket, első olvasásemlékem egy szó az újságból: Pravda. (Fiatalabbak kedvéért: ez a minden bölcsesség forrásának számító szovjet pártlap volt, amelyet naponta idézett magyar testvérlapja.) Azt csak családi anekdotákból tudom, hogy óvodásként fel kellett ismernem az újságban Sztálin és Ordzsonikidze bácsi képét; valószínűleg Rákosiét is, de Ordzsonikidze neve érdekesebb volt, ezért ő maradt meg bennem.

Levél Molotov elvtárshoz a genfi értekezletre – ez is egy vers, az övé, a Komárom megyei Dolgozók Lapjá-ban jelent meg 1955. október 15-én. Akkor annak a munkatársa volt, mert két évvel korábban, Nagy Imre „új szakasza” idején (azt hiszem, heveny sztálinizmusa miatt) kirúgták az MTI-ből, ahol 1946-tól dolgozott. Erre a versre emlékeztem, de idézni nem tudom, mert csak a címét találtam meg az újságnak az interneten fellelhető repertóriumában. Valami olyasmivel kezdődik, hogy egy szőke kisfiú fején tartja a kezét, és azt akarja, hogy ez a kisfiú békében nőhessen fel. Az abban az időben megindult enyhülés (akkor még nem így nevezték) jegyében Genfben négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet folyt Németország esetleges egyesítéséről és az európai leszerelésről; persze eredménytelenül.

1961-ben az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője volt, és én nyáron egy hónapot a szerkesztőségben töltöttem. (A fotoriporter, Bozsán Bandi bácsi táskáját cipeltem.) Akkor történt meg a nyílt szakítás a Szovjet és a Kínai Kommunista Párt, Hruscsov és Mao Ce-tung között. Ennek dokumentumait – a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiáját, valamint a sztálini múltat tárgyaló, terjedelmes levélváltást - nálunk csak a zárt körben terjesztett, bizalmas MTI-kiadvány, a Cikkek a nemzetközi sajtóból közölte. Én a szerkesztőségben elolvashattam. „A kínaiaknak van igazuk” – mondta apám. Ezt az „örökséget” is sikeresen elfojtottam, amikor négy évvel később „megalkuvó revizionistaként” nem csatlakoztam legjobb barátaimhoz, akik maoisták lettek.

*

Jó dolog régi újságokat olvasni. Rám maradt apámtól az 1944 decemberétől Debrecenben megjelent Néplap 1945. január-májusi számainak bekötött példánya.  Most leszedtem a gardrób legfelső polcáról. (A képen a pontosan 66 évvel ezelőtti szám első oldala látható.) Valószínűleg elsősorban szerkesztő lehetett, mert csak néhány rövid színházi kritikát találtam a szignójával. Teljes névvel aláírt, hosszabb cikket nem. A Csokonai Színház elsősorban operettet, zenés bohózatot játszott abban az időben, s bár mindig kiemelte Rajz „Jancsi” és Süli Manyi nagyszerű játékát, és elismerte, hogy az emberek jogos igénye a szórakozás is, de a színházat egyre türelmetlenebbül sarkallta az igényesebb műsorpolitikára. „Nem szabad visszariadni a kezdeti nehézségektől: a közönség nevelhető, és ennek a nevelésnek a kötelessége nem utolsósorban a színházra hárul. A magunk részéről ebben a munkában teljes támogatást ígérünk.” (1945. március 1.) A Dunántúlon még harcoltak, és még több mint két hónap választott el a német fegyverletételtől. A színházi előadásokat délután tartották, közbiztonsági okokból, és bár most nem néztem utána, de feltehetőleg éjszakai kijárási tilalom is érvényben volt még.

Az újság lapjai közé bedugva egy plakátot is találtam: a Debreceni Művészetbarátok Domahidi Szabó László és Ferenczy Fenákel Miklós operaénekesek 1945. február 11-én, vasárnap délután a Csokonai Színházban tartandó művészestjére invitált. Közreműködnek: Ujfalussy József zongoraművész, Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház v. tagja, R. Gencsy Sári operaénekesnő. A műsort bevezeti: Hajdu Ferenc.

Még két nap volt Budapest felszabadulásáig.